Ezüst Mókus a bokályok közt

Egy gond van azzal a hellyel: foglalt. Villás János és a felesége, Bagdi Ilona, a Villás Galéria tulajdonosai irányítják onnan a bemutatóterem életét. A huszárok meg a hegyek is természetesen csak virtuálisan vannak jelen, hiszen a festmények fent lógnak a falon, a házaspár íróasztalánál. Az egyik akvarell, a másik meg olajkép, de annyira meggyőzőek, hogy az ember szinte hallja a huszárlovak patáinak csattogását, érzi a fenyőerdők csodás illatát.

Amúgy bent vagyunk Debrecen belvárosában, a kétszáz éves Serházban, ahol azonban már semmi sem emlékeztet a „serre”, amit oly nagy kedvvel ittak a debreceni cívisek, meg persze mindenki, akinek volt pénze. A tekintélyes méretű, klasszicista épületben vagy százötven évig főzték a barna nedűt, de aztán a hely – ma már talán senki sem tudja az okát – bezárt, és évtizedekig állt üresen, míg Villás Jánosék a kilencvenes évek végén meg nem vették. Kaptak is rengeteg epés megjegyzést a „romhalmaz” miatt, ami nemhogy az üzlettől, de az élettől is elveszi az ember kedvét.

Villásék azonban nem egykönnyen adják fel a terveiket. Hozzászoktak, hogy a sikerért meg kell dolgozni. A férfi például már hatévesen dolgozott: vizet árult a debreceni focimeccseken. Aztán, mint a szülei, ő is kereskedő lett. Régiségkereskedő. Amúgy van neki rendes, hétköznapi szakmája is, bútorasztalos, de hát ugyebár amit gyermekként megszokik az ember... A felesége sem műkereskedőként született, postaforgalmi iskolába járt. A régiségkereskedés kissé később jött, amikor összeházasodtak és építkezni kezdtek. A férj valami vitás ügyet ment rendezni az egyik kőművesükhöz, akinél meglátott egy kisebb gyűjteményt. Régi vasalókat, lámpákat, cserepeket, ilyesmit, s úgy gondolta, a készülő házukat is feldobnák az efféle régi tárgyak. Meg is szerezték hamarosan az első darabokat.

A kezdetben használati eszközökből, majd üvegekből álló kollekciójuk az évek során festményekkel, bútorokkal és más műtárgyakkal bővült, de a gyarapodó gyűjteményben mind több darab vált feleslegessé. Így született meg az üzlet gondolata. Negyedszázada nyitották az első műkereskedésüket, azt kinőve pedig kinézték maguknak a Serházat, ahol az idén már az ötvenharmadik aukciót tartják. Páratlan ez a maga nemében. Vidéken mások is próbálkoztak már árverésekkel, de hamarosan bedobták a törülközőt, egyedül ők maradtak talpon. Sőt! 2002-ben elnyerték Az Év Üzlete-díjat, majd a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által alapított, a művészetért sokat tevékenykedők munkáját elismerő Ezüst Mókus-díjat.

Évente három árveréssel örvendeztetik meg a régiségek, műtárgyak kedvelőit, az alkalmakra az anyag összegyűjtése már hónapokkal az aukció előtt elkezdődik. Szakemberek közreműködésével több száz tétel közül választják ki a legjobb darabokat, hogy a lehető legszínvonalasabb, legszebb anyag kerülhessen a vásárlóközönség elé, s az érdeklődők természetesen kellő garanciát is kapnak a tárgyak eredetiségére.

Az aukciók kínálatában megtalálhatók XIX. és XX. századi neves magyar festők alkotásai, ezüsttárgyak, nemes kerámiák, antik bútorok, szobrok is – ezek az árverések előtt színvonalas kiállításon tekinthetők meg. Talán még ennél is izgalmasabb élmény bebarangolni a majd’ ezer négyzetméteres épület privát termeit. A pincével kezdjük, ahol a sörfőzés befejeztével évekig térdig ért a víz, a falakról pedig jobb nem is beszélni. Ma persze már semmi sem emlékeztet a régi állapotokra, itt tárolják a műkincsek egy részét, de a kisebb kamaraárveréseket is itt tartják. Amerre járunk, mindenütt festmények, bútorok, porcelánok, egy idő múltán az ember feje már nem is igen képes befogadni az újdonságokat. De amikor az emeletre érünk, és Villás János bemutatja a magánbirodalmát, felcsillan a szemünk. Nem a festmények, nem a bútorok vagy a bíbor kelyhek, hutaüvegek, hanem a népi fazekasság rendkívül ritka bokályai, butellái láttán. Majdnem mind védett darab, fotóik ott szerepelnek minden népi kerámiával foglalkozó komoly könyvben. Nem eladó persze egy sem, pedig nagy pénzt lehetne kapni értük. Igaz, nagy pénzt is fizetett értük Villás János.

– A műkereskedésben is vannak jó és kevésbé jó időszakok. Kétezer tája volt talán a legsikeresebb idő, rengeteg külföldi jött hozzánk bútorért – emlékszik vissza házigazdánk. – Mostanában ez kicsit visszaesett, többen keresik a festményeket, az ezüst- és műtárgyakat, s örvendetes módon megszaporodtak a magyarországi vevőink. A műkereskedelem egyébként is azonnal megérzi a gazdasági helyzetet. Pár éve, hogy egy kicsit jobban teljesít a magyar gazdaság, nálunk is nagyobb az érdeklődés, az aukcióinkon felkínált tárgyaknak például több mint háromnegyede elkél, és egyre több a külföldi érdeklődő.

A múlt év árverési szenzációja is a Villás Galériához köthető: Mednyánszky László Itatás a Tátrában című képe, sokszorosan felülmúlva az addigi életműrekordot, 90 millió forintért lelt gazdára egy felvidéki műgyűjtő személyében.

Ennyi pénzük persze csak keveseknek van, de például már néhány tízezerért is kiváló képekhez lehet jutni, 100–150 ezer forintért pedig válogathatunk a jobbnál jobb művek között. De érdemes megjegyeznünk a házigazda tanácsát: 

– Vásárláskor ne csak a szívünkre, hanem az eszünkre is hallgassunk. Igaz, nagyon nehéz. Mert ki tudna okosan felelni arra a kérdésre, hogy mondjuk Csontváry vagy Ferenczy Károly? Szerencsére a hozzánk betérők többsége nagyon is tudatos vásárló, akik határozott elképzeléssel nyitják ránk az ajtót. De mi azokat is szívesen látjuk, akik csak érdeklődni, nézelődni jönnek. Szeretjük látni, amikor lecövekelnek egy-egy alkotás előtt és hosszasan gyönyörködnek benne.