Hajszál a levesben - Riportunk egy fiatal faluról, ahol a föld elárverezését nem vették tudomásul szó nélkül

Mosonudvaron a siker elmaradt, a történet mégis jó véggel zárul.

– Azon a napon hülyét csináltam magamból – állapítja meg önkritikusan Rinczki Lajos András. Mosonudvar polgármesterének az irodájában ülök, hallgatom a fél évvel ezelőtti történetet.

Ha régebbi kiadású térképre tekint az olvasó, ne csodálkozzon, hogy nem találja rajta a falut. Mosonudvar ugyanis nagyon fiatal, idén még csak a hetedik évét tölti, ami ugyebár egy falu életében csak az első lépések megtételének az ideje. Ezek a lépések azonban nagyon fontosak a jövő szempontjából. Például, hogy van-e akkora terület, ahol később házhelyeket tudnak kimérni a letelepedni vágyó fiataloknak.

Maga a falu rendezett település benyomását kelti az idelátogatóban, a hivatallal szemben játszótér, az utcák aszfaltosak.

– Látta volna tíz évvel ezelőtt! – így a faluvezető. – Poros utcák, akadozó közvilágítás, hogy csak egy-két dolgot említsek.

Éppen az efféle hiányosságok vezettek a váláshoz Mosonmagyaróvártól. Újudvaron – mert a településrészt egykor így hívták, vagy még inkább Neuhofnak – ezer jószágból álló gulya adta a tejet és gazdagította a Lajta–Hanság Állami Gazdaságot, illetve később a belőle alakuló céget. Az iparűzési adó tehát szépen folyt a város kasszájába, vissza azonban már alig csörgedezett némi pénz. Ezt elégelte meg a néhány száz helybeli, élén már akkor is a mostani polgármesterrel. Csapat szerveződött, végigjárták Újudvar lakóit, kérdezték a véleményüket a válásról. Szinte mindenkinek tetszett a gondolat. Elindult a folyamat a maga útján – népszavazás, választás, hogy csak a legfontosabbakat említsem –, míg nem aztán megalakult Mosonudvar.

Azért nem Újudvar, mert Zala megyében már van ilyen nevű falu.

Az izgalmak azonban igazából csak ezek után következtek: tárgyalások Mosonmagyaróvárral a vagyonmegosztásról. Végül ez is kulturáltan zajlott le, lakosságarányosan kaptak területet: a 430-440 mosonudvari lakos Mosonmagyaróvár másfél százalékát jelentette, tehát a területet is ilyen arányban hasították ki a városból.

Igen ám, de melyik másfél százalékot?

Na, itt azért már volt némi vita, ugyanis a város először az ipari létesítmények területének átadásáról hallani sem akart. A mosonudvari polgármester által vezetett csapat azonban kötötte az ebet a karóhoz. Végül ebben is megegyeztek, s a következő évben – 2011-ben – békével zárult a válás.

– Azt már akkor is tudtuk – folytatta a történetet a polgármester –, hogy a mostani lakosságszám nem elég a megmaradáshoz. Ahhoz körülbelül ezer lakóra van szükség.

Az ezer lakónak pedig házhelyekre.

És ezzel érkeztünk meg a hosszú, ám a történet megértéséhez elengedhetetlenül szükséges bevezető után az állami földek árveréséhez.

A vagyonmegosztást követően ugyanis a mosonudvari képviselőtestület megalkotta a rendezési tervét, benne a parcellázásra szánt területekkel – amire az állami főépítész is áldását adta.

A terület maga egyébként állami tulajdonban lévő nem egészen harminc hektár. Ezt szerette volna megvásárolni idővel az önkormányzat a házhelyeknek. Közművesítették volna, értékesítik – esetleg a helyieknek kedvezménnyel –, a hasznot pedig visszaforgatják a település gyarapítására.

Önkormányzat tervez, kormány végez – korszerűsíthetjük az ősi mondást. Tavalyelőtt ősszel ugyanis egy kormányhatározat az állami földek egy részének a magánosítását tette lehetővé.

– Megdöbbenve vettük észre, hogy az a terület is dobra kerül, amelyet mi a házhelyeknek jelöltünk ki.

Az ilyen terület pedig, ugyebár, aranyat ér. Hiszen most még mezőgazdasági területként lehet hozzájutni, ám parcellázva már a mostani értékének a többszöröséért értékesíthető a tehetős vásárlók számára. De hol marad akkor például a mosonudvariak, vagyis a helyiek kedvezménye?

A polgármester szaladt fűhöz-fához, hogy azt a területet vegyék ki a csomagból. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, írt levelet mindenféle hatalmasságnak, akik a szép sablonszöveget – bármennyire is együttéreznek, de nem illetékesek – el is küldték válaszukban.

Ezzel azonban nem voltak kisegítve a mosonudvariak. A területre egy nem helyi vállalkozó jelentkezett be, és vitte is a földet kikiáltási áron: hektáronként körülbelül másfél, összesen 39,1 millió forintért.

A remény hal meg utoljára: amíg egy szerződésen nincs rajta minden pecsét és aláírás, addig lehet tenni ellene. A falu az országgyűlési képviselőjéhez, Nagy Istvánhoz fordult, aki történetesen a Földművelésügyi Minisztérium államtitkára is, tehát igazán illetékes.

Kérték, hasson oda annak érdekében, hogy a traktus mégse valósulhasson meg. Azt pedig senki se mondja, hogy árverezés után már minden eldőlt, mert lám, Mezőhegyest is vissza lehetett csinálni. Csak akarat kellett hozzá – és befolyás…

A képviselő pedig ígérte is a tavaly áprilisi falugyűlésen, hogy minden rendben lesz – ám végül a szavakat nem követték tettek.

Ekkor határozták el a mosonudvariak, hogy országos figyelemfelkeltő akciót szerveznek, és lezárják a falu közvetlen közelében futó 86-os főút egyik sávját. Az eseményen ott lesz majd a sajtó, látja a többi település lakója is, hogy szót kell emelni a jövőt veszélyeztető földárverések ellen, amit összefogással végül meg is tudnak majd akadályozni. Az akciót június 16-ra nagy körültekintéssel, profi módon megszervezték, a faluból, de még a környező településről is 63-an vettek benne részt reggel 9-től délután 3-ig, több tucat járművel. Voltak transzparensek, szórólapok, minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Egy dolog hibádzott csupán, de az nagyon: a nyilvánosság. Egyedül a megyei lap munkatársa tette tiszteletét. Különösen az egyik országos tévétársaság érdeklődésére számítottak a mosonudvariak, ám az az előzetes ígéret ellenére nem jött el. Így aztán az országos figyelem is elmaradt.

– Meggyőződésem, hogy a sajtó le lett tiltva – állítja a polgármester.

Az esemény kiértékelésekor ugyan még felvetődött, hogy egy hét múltán rendeznek még egy útlezárást, immár teljeset, ám ezt végül elvetették. Ekkor az utolsó aduját játszotta ki Mosonudvar. A törvény előírja ugyanis, hogy az árverezés eredményét ki kell függeszteni a helyben szokásos módon, és a területre elővásárlási joga van bármely helybeli gazdának.

Egy ilyen gazda jöhetett számításba a faluban: a 82 éves Szücs Zoltán, aki a családjával együtt már évtizedek óta gazdálkodik Mosonudvar határában. Ő pedig érvényesítette a jogát, és vitte a földet.

– Ez az a terület – mutat körbe az idős férfi, aki kérésünkre később kijött a falu határába.

– Mikor veheti birtokba?

– Én valószínűleg sohasem, legfeljebb majd az örököseim. Ugyanis a területet 2001-ben ötven évre bérbe vette a Mezort Zrt., a bérleti szerződés tehát csak 2051-ben jár le. Hacsak nem változik a törvény…

Egy szereplő hiányzik még a történetből, az a vállalkozó, aki eredetileg meg akarta szerezni a területet. Szerettük volna felkeresni, ezért hívtuk, hogy időpontot egyeztessünk.

– Nem nyilatkozom – zárta rövidre.

– Mégis, ha mondana…

– Mit mondjak? Elvitte a földet a nevető harmadik.

– Ez miképpen lehetséges?

– Ez az egész a jogalkotó butasága miatt történhetett meg. Nem figyeltek eléggé oda…