Mihez kezdünk, ha tényleg felénk tart egy kisbolygó vagy egy üstökös? Indul az üstökösvadászat

Mihez kezdünk, ha tényleg felénk tart egy kisbolygó vagy egy üstökös? Az Armageddon című film pontos eligazítást ad e tárgykörben. Íme, a recept: a Földet veszélyeztető égitestre leszállunk, lyukat fúrunk bele, amibe atomtöltetet teszünk, aztán szétrobbantjuk a nyavalyást. Nem rossz, de nem lenne egyszerűbb felküldeni Chuck Norrist, akiről köztudott, hogy amikor fekvőtámaszt csinál, nem magát nyomja ki, hanem a Földet nyomja le? Valószínűleg fél kézzel arrébb pöckölne bármilyen üstököst…

– Ne is említse az Armageddont! Amit ott láttunk, az a legrosszabb megoldás. Illetve: nem megoldás. Ha egy ilyen veszélyes égitest közelítené meg a Földet, az egyetlen lehetőség az elterelése. Ez a technika már létezik, tavaly egy űreszköz rá tudott szállni egy száguldó üstökösre. Azért gondoljunk bele, a befogni kívánt égitestet nemcsak megtalálni kell, hanem utolérni is, miközben az másodpercenként 20 kilométeres sebességgel, ha jobban tetszik: óránként 72 ezer kilométeres sebességgel halad… Jelenleg egy japán űrszonda tart egy másik kisbolygó felé. Egy ilyen „produkcióra” legalább öt űrnagyhatalom: Amerika, Oroszország, Japán, Kína és India képes, szerintem jobban járunk, ha rájuk bízzuk az ilyesfajta katasztrófák elhárítását, és nem Bruce Willisre.

Mindezeket az okosságokat a megfigyelési projekt kutatásvezetőjétől, Sárneczky Krisztiántól tudom, aki egyébként nem csillagász – földrajztanárként vezeti a csapatot.
(Bár azért ezt ne vegyük teljesen komolyan, hiszen például 2008-ban ő fedezett fel egy kisbolygót, amely kislányáról, Sárneczky Szofia Málnáról kapta a nevét.)

Gondolom, nem csak engem érdekel, mekkora a reális veszélye annak, hogy egy komolyabb valami eltrafálja a Földet.

– Nincs nagy veszély. Azokat az aszteroidákat, amelyek méretüknél fogva valós katasztrófát jelenthetnek, most is látjuk, ismerjük mozgásukat. Mondjuk egy 2 kilométeres üstökös egy magyarországnyi területet szüntetne meg, egy 20 kilométeres már a Földet is megrengetné.
Az 1 kilométernél nagyobb darabokat – 940-960 égitestről beszélhetünk – már 10-20 év óta számon tartjuk, azóta újabbat nem találtak ebben a nagyságrendben, s a számítások szerint a következő évszázadokban egyik sem fenyeget bennünket. Persze az ennél jóval kisebb, mondjuk néhány száz méteres objektumok is komoly veszélyt jelenthetnek, egy várost például simán letarolhatnak. Ezek számát 20-30 ezerre becsülik, közülük ötezret ismerünk. Például a mi jövőbeli feladataink egyike a lehető legtöbb miniatűr kisbolygó megtalálása, mozgásának meghatározása.

– A Föld történetében mekkora volt a legnagyobb űrütközés?

– Az a bizonyos meteorit, amely alapjaiban alakította át a Föld életfeltételeit, és amely elpusztította a dinoszauruszokat, 65 és fél millió éve, a mai Mexikóban, a Yucatán-félsziget csúcsánál csapódott a Földbe, Chicxulub falu mellett.
A kutatók szerint legalább 14-15 kilométer átmérőjű lehetett, és másodpercenként 32 kilométeres – óránként 115 ezer kilométeres – sebességgel érkezett. A fennmaradt legnagyobb meteorit egy „alig” háromszor egyméteres kő, amely a mai Namíbiában esett le, egy Hoba nevű kis farm mellett, nagyjából 80 ezer éve, akkori súlyát 70 tonnára becsülik, de komolyabb kárt nem okozott. S talán még sokan emlékeznek az utolsó, 2013-ban az orosz Cseljabinszk felett felbukkant meteorra, amely 68 ezer kilométeres sebességgel érkezett a légkörbe, ahol felrobbant és széthullott. A Földet elért legnagyobb darabja alig 650 kiló volt. Sok sebesülés történt, főként a kitört ablakok üvegszilánkjaitól.

– Hát akkor nézzük a projektet: a Földet veszélyeztető égitestek megfigyelését. Kik dolgoznak a programon, hol és milyen eszközökkel?

– Ketten jelentkeztünk a Kozmikus hatások és kockázatok elnevezésű projektre: az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont, valamint az ELTE Gothard Asztrofizikai Obszervatórium és Multidiszciplináris Kutatóközpont.
A pályázatunkkal elnyert egymilliárdos EU-s támogatással a magyar kutatók várhatóan úttörő szerephez jutnak a kozmikus hatások és kockázatok kutatásában. Mintegy harminc kutató és műszaki szakember összefogásával, korszerű mérőeszközök beszerzésével a világon egyedülálló kutatási műhelyt fogunk létrehozni.

– Mit akarnak kutatni?

– A földsúroló kisbolygók felfedezése és vizsgálata, a Holdba csapódó égitestek monitorozása, a légkörünkben felvillanó meteorok és tűzgömbök optikai és radaros észlelése, valamint a légköri robbanások fizikájának pontosabb megértése lesz vizsgálataink tárgya. Ehhez a piszkéstetői és a szombathelyi obszervatóriumban üzembe helyeznek egy kamerarendszert, amely a meteorok pályaszámítását és a lehulló meteoritok megtalálását teszi lehetővé.
A piszkéstetői, eddig legnagyobb távcső kap egy digitális kamerát, amely alkalmas lesz a potenciálisan veszélyes égitestekkel kapcsolatos összes kritikus mérés elvégzésére. Így a világ harmadik legnagyobb látómezejű Schmidt-távcsövét kapjuk, amelytől számos új felfedezés, illetve a kevéssé ismert objektumok mozgásának pontosítása várható. Szombathelyen pedig egy új, 80 centiméter átmérőjű teleszkóp, az ország második legnagyobb távcsöve épül; hazánkban több mint negyven éve nem állt üzembe hasonló kaliberű csillagászati műszer.

– Nem szeretnék a kelleténél tiszteletlenebb lenni, de nem nagyon értem, hogy mit keresünk ezen a pályán. Lesz egy 80 centiméteres távcsövünk, ami örömteli tény, de hát tudjuk, a Föld tele van elképesztő megfigyelőállomásokkal. Mondjuk az atacamai, amely egy 66 különálló rádióantennából álló virtuális teleszkóp, vagy a most munkába állt kínai Mennyei Szem, amely parabolájának átmérője 500 méter. És akkor az űrben keringő ezernyi kisebb-nagyobb műholdat vagy a négy legnagyobb űrtávcsövet nem is említem. Ezek közül csak az egyik a Hubble, amely – némi túlzással – egyedül több égitestet fedezett fel, mint az emberiség eddig. És már épül az ötödik. Szóval, mit keresünk mi ezen a pályán?

– Négyszáz-valahány éve, hogy Galileo Galilei az éjszakai égre irányozta kis távcsövét, amivel igazolta Kopernikusz tételét, miszerint a Föld kering a Nap körül, és nem a Föld a világ közepe. Azóta fantasztikus fejlődés történt, néha azt hittük, hogy már mindent tudunk, hogy aztán belássuk, a fő kérdésekre még mindig nincs válasz. Pillanatnyilag úgy tudjuk, hogy az univerzum 13,8 milliárd éves, a mai teleszkópok már ellátnak 13,4 milliárd évre. Azt is tudjuk, hogy az univerzum tágul és hűl. A számítások szerint a végső hideg mínusz 273 fok, mi most mínusz 271 fokot látunk. Tehát itt csak két fok hiányzik, az időben pedig néhány százmillió év... Ezeket a titkokat próbálják meglelni az ön által említett hatalmas berendezések, amelyek infra- (például a hőmérsékletet ezzel mérik), mikró-, rádió-, röntgen-, ultraibolya vagy gamma sugárzással dolgoznak. Kétségtelen, a nagyon izgalmas felfedezések ebben a világban történnek, de ne becsüljük le az optikai megfigyelést sem, a mi kedvencünket.

– Vagyis van értelme Piszkéstetőn kukucskálni?

– Nagyon is! Nemcsak azért, mert ezekre az űrtávcsövekre úgyszólván lehetetlen és irgalmatlanul drága távcsőidőt kapni. Mondjuk egyévi várakozás után kapsz néhány órányi észlelési időt. Nekünk ilyen korlátunk nincs, és a mostani, illetve a jövőben vásárolt műszerek tökéletesen „belátják” a Naprendszert, ebben a projektben ez a mi pályánk.

– Miért gondolják, hogy világelsők lehetünk a veszélyes aszteroidák megfigyelésében?

– Mert ugyan másutt is foglalkoznak ezzel – van, ahol a kisbolygókat kutatják, van, ahol a meteoritokat keresik, van, ahol a Holdba csapódást figyelik –, de sehol nem csinálják együtt mindezt. Mi megpróbáljuk az eredményeket összefogni, s reményeink szerint ezzel a világ vezető intézetei közé emelkedünk.