Visszajött a tizedes

Az időbeli „csúsztatásnál” azonban sokkal nagyobb baj, hogy A tizedes meg a többiek mostani színpadi változata – Lengyel Ferenc rendezésében – nem áll össze maradandó élménnyé.

A film minden idők egyik legnépszerűbb magyar alkotása. Dobozy „felszabadulásunk” huszadik évfordulójára készített, Nyílt parancs című forgatókönyvét Szász Péter dramaturg és Keleti Márton rendező sematikusnak és közönségriasztónak találta, így – a színészeket is bevonva – teljesen átdolgozták. Egy mellékszereplőből – a háborút mindenáron megúszni akaró, talpraesett tizedesből – lett a főszereplő, aki Sinkovits Imre révén vált legendás figurává, amolyan „magyar Svejkké”. Major Tamás alakítja Albertet, a tizedes és a többi szökevény búvóhelyéül szolgáló kastély komornyikját, Darvas Iván a búsmagyar Gálffy Eduárd zászlóst – ugyancsak kitűnően. S bár a filmben maradt egy kis hamisság, kádári odakacsingatás, a végeredmény mégiscsak szinte népmesei magasságokba emelkedő, háborúellenes, humanista alkotás.

A cél most, a színpadon is csak ez lehetett, de valahogy a levegőben lóg az egész. Pedig Eperjes Károly Albertként igen szórakoztató, Bede-Fazekas Szabolcs Molnár tizedese és Fillár István Gálffy zászlósa sem rossz, mégsem értjük, miért van most épp erre a darabra szükség, mit akarnak mondani vele. Ha csak azt nem, hogy mi tényleg „mindig mindenről elkésünk”. De ha így van, nem arról kellene inkább „pesti magyar” színházat csinálni, hogy miért?