Baromfivész Kiskunmajsán - Tanács István riportja

A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hatóság (Nébih) honlapján látható térkép a madárinfluenza-fertőzések helyszíneit mutatja. Kiskunmajsa környéke úgy néz ki rajta, mintha szőnyegbombázás érte volna. Igaz, ezen a részen, különösen a Bodoglár nevű tanyaközpont közelében egymást érik a vízi szárnyasok tartásával foglalkozó tanyák. Most üresek a fóliasátrak, alig jár kamion az úton – a térségben novemberben elpusztították az összes kacsát, libát.

Azóta áll az élet. Azt ígérték ugyan, hogy 60 napra fizetnek az elhullott állatokért, a kárba veszett takarmányért – ám az már eltelt.

Az elmúlt hónapokban a madárinfluenza miatt 230 gazdaságban hárommilliónál is több állat leölését rendelték el a hatóságok. A kár mintegy 3 milliárd forint – nyilatkozta január 26-án Bognár Lajos országos főállatorvos a köztévében. Az elpusztított állomány négyötöde vízi szárnyas, kacsa és liba volt. A főállatorvos bejelentette, hogy az Európai Unióhoz fordultak válságkezelési támogatásért. A kiskunmajsai állattartók azt kérdik: miért nem fizetik ki a kárukat a magyar költségvetésből, aztán a kormány majd lemeccseli az unióval, hogy adnak-e külön támogatást, és ha igen, mikor és mennyit. Ők is hallották, hogy karácsony előtt csaknem ezermilliárd forintot szórt ki a kormány a legkülönbözőbb, olykor fölöslegesnek tűnő célokra. Ahol ezt a költségvetés megengedheti magának, ott nem lehet probléma 3 milliárd forint időbeni kártalanítás a szerencsétlenül járt gazdáknak.

Nagy az elégedetlenség a termelők között, mégsem könnyű információhoz jutni, mert egyes állattartókkal titoktartási nyilatkozatot írattak alá. Félnek, ha kiderül, hogy újságíróval beszéltek, nem kártalanítja őket az állam. (A Nébih sajtószolgálata később cáfolta, hogy létezne ilyen fenyegetés.)

Találomra beállítunk baromfitartó tanyákra, megesküszünk az unokánk életére, hogy nem lesz felismerhető, aki egyet-mást elmond nekünk. Így itt-ott beengednek a komondorok és kaukázusi juhászkutyák által őrzött udvarokra. A vízi szárnyasok hizlalása racionálisan kiépített rendszer, amelyben – bár nem egészen igazságosan – megélhetést talál a sívó homokvidék társadalma. Nagyon mélyről is el lehet kezdeni, bár a legnagyobb pénz e termék esetében nem az állattal foglalkozóknak jut, hanem, mint mindig, a kereskedőkhöz. Az a család, amelyik először szóba állt velünk, 2012-ben, munkanélküliként kezdte a libatartást.

Vettek egy romos tanyát némi földdel. Egyetlen fóliavázukra a szeméttelepen kerestek mások által kidobott fóliát. Fölhívtak egy integrátort, adna-e nekik kislibát.

Kijött, megnézte a tanyát, kérte, hogy csináljanak egy második fóliát is. Fából eszkábálták össze a libaszínt, arra is a szeméttelepről hozták a fóliát. Kaptak 1500 libát bérhizlalásra. Bejött. Érkeztek az újabb és újabb turnusok, jól kerestek, még a nagyobb gyerekek is segítettek, mígnem 2013-ban leégett a szín és elszenesedett benne 2600 napos liba.

– Véletlenül égett le?

– Ha arra gondol, nem gyújtotta fel senki. Kezdők voltunk, mindent magunk csináltunk. A kazánnál a csőből pattanhatott ki a szikra. Félig leégett a tanya, még a hússal teli fagyasztó is a lángok martalékává vált. Folytathattuk, de több mint négymilliós adóssággal. Már éppen kezdtünk egyenesbe kerülni, amikor tavaly ősszel felbukkant a madárinfluenza.

Náluk négyezer sovány liba volt akkor. El lehetett volna szállítani, amíg egészségesek voltak, de akkor alighanem a tömőknél kellett volna leölni mindet. Mire eljutottak hozzájuk a szakemberek, odaért a fertőzés is, az állatok nagy része elhullott. Élőt, holtat bele kellett dobálni a konténerbe, a tetejükbe a vágni való tyúkokat, és szárazjéggel – fagyasztott szén-dioxiddal – lefojtották mindet.

Bő tíz éve ugyanígy kipusztította a madárkór és az állat-egészségügyi hatóság Kiskunmajsa környékén a kacsa- és libaállományt. A közvetlen kárt megtérítették, de csak hosszú idő után állt helyre a piac. Már akkor is látszott: ha megjelenik a fertőzés, gondot okoz, hogy túl közel vannak egymáshoz a telepek. Az is probléma, hogy bekerített területen, de szabadon tartják a szárnyasokat. Így könnyebben elkaphatják a fertőzést a vándormadaraktól.

Egy kacsatartó, akinél 35 ezer szállítás előtt álló, egészséges kacsát fojtottak le, mert fertőzött állományt találtak a tanyája egy kilométeres körzetében, tudni véli, hogy itt a piac meg a politika kavart be.

– Több nyugati országban csípi a szemét a konkurenciának, hogy a magyar kacsa- meg libamáj nagy mennyiségben és olcsón kerül a piacukra – magyarázza. – Ez a föld nem való semmi másra, de baromfitartásra kiváló. Nincs sár, a legnagyobb eső után is órák alatt elissza a homok a vizet. Az állatok szabad levegőn vannak, nem büdös a húsuk az ammóniától.

A zárt tartás horribilis összegbe kerül, mégsem véd meg a fertőzéstől. Itt is zárt helyen tört ki az első fertőzés.

– Ebből meg tudunk élni, másból meg nem – mondja egy harmadik tanyában a gazda. – Errefelé 35-40 fok meleg van nyáron. Hiába vetünk krumplit, ültetünk paprikát, szétég a földben. Akármit mondanak, a kacsa- és libamájat keresik a piacon. Van Európában elég gazdag ember, aki meg tudja fizetni. Ha mi nem szállítunk, majd hoznak Kínából. Mi, bérhizlalók csak az egyik állomása vagyunk ennek az üzletágnak, amelynek a csúcsán lévők nagyon sokat keresnek. Vannak az integrátorok, akik szervezik a termelést, a keltetők, akik a kislibát, kiskacsát szállítják. Mi sovány libát, kacsát nevelünk 6-9 hét alatt. Innen a tömőkhöz viszik át őket. A nagyobb farmokon napszámosok dolgoznak, a tömőknél egészen sokan. De ebből élnének a szállítók, a rakodómunkások meg a vágóhídi dolgozók is. Azt halljuk, elbocsátás lesz a vágodában. Senki sem tudja, hogy a madárvész hány embert érint, de biztosan nagyon sokat. Szeptemberben fizették ki az utolsó állományunkat – azóta nem láttunk pénzt.

Miből éljen meg, akinek nincs tartaléka?