Egy Bárkában eveznek - A lakók itt megőrizhetik emberi méltóságukat

Vili ötvenéves, világtalan. De ez nem jelenti azt, hogy mindentől visszavonultan élne. Ellenkezőleg: szeret rajzolni. Szívesen jár a helyi képzőművészek bázishelyére, az A Pavilonba, ahol profikkal együtt alkothat. Persze szüksége van segítségre, de ha elé teszik a papírt és kezébe adják a ceruzát vagy a rajzszenet, hamar beindul a fantáziája. Zenére húzogatja a vonalakat, egyre lendületesebben. Absztrakt képek születnek, már kiállításon is szerepeltek.

Dunaharasztiban a Bárka Alapítvány lakóotthonban és kézművesműhelyben teremt különböző lehetőségeket értelmileg akadályozott embereknek. Ez azért példás cselekedet, mert hazánkban még csak kevés helyen sikerült megoldani, hogy a felnőtté vált fogyatékosok megfelelő körülmények között élhessék önálló életüket.

Pedig óriási igény lenne rá, amit a dunaharaszti otthonban is tapasztalnak: hosszú a várólista, az ország különböző tájairól jelentkeznek. Csakhogy egyszerre tizenkét személynél többet nem tudnak elhelyezni. Szerencsére a kézműves műhely további tizennyolc sérültet fogad reggel nyolctól délután négyig.

A fejlesztő foglalkozásokra járók a családjukkal élnek, általában ebéd után mennek haza. Gyertyát öntenek, szappant készítenek, de szőhetnek, nemezelhetnek és papírral is alkothatnak. A polcokon sorakozó műveik jó minőségűek, szépek. Azontúl, hogy örömet szereznek nekik, némi bevételt is jelentenek a műhelynek, termékeiket országos és helyi kirakodóvásárokon értékesítik.

– Tizenegy évig dolgoztam a lakóotthonban, kilenc évig együtt laktam a gondozottakkal. Nagyon sokat tanultam tőlük. Majd jött egy rövid kitérő, de végül visszatértem a Bárka fedélzetére – meséli Jeney-Tauzer Katalin közösségvezető. – Itt kéz a kézben élünk. Mindenkinek szüksége van a másikra. Senki nem marad ki például a reggelikészítésből.

Körbeüljük az asztalt, beszélgetünk is. Ha még szorgoskodom a konyhában, rám szólnak:
„Gyere, Kata, várunk téged!” Ebben a közösségben számít, hogy az együtt töltött idő minőségi legyen. És sosem feledkeznek meg a társaikról, amikor kapnak valamit, első kérdésük az, vihetnek-e a másiknak is belőle. Gyermeki módon tudnak örülni a legapróbb dolgoknak is. Kialakítottunk egy ökumenikus imaszobát, szeretem hallgatni az imádságaikat. Advent idején angyalkává váltak az otthonlakók, apró figyelmességekkel lepték meg egymást, például beágyazták a másik ágyát vagy segítettek egymásnak a mosogatásban.

Katalin többször találkozott a Bárka mozgalom alapítójával, Jean Vanier úrral, aki 1989-ben és 1990-ben is járt Dunaharasztiban, lelkigyakorlatot is tartott. Lényegében ekkor hintette el a magot. Ezt követően hivatalos útra terelődött az alapítás, a Nemzetközi Bárka Szövetség, a Népjóléti Minisztérium és adományozók támogatásával megvásároltak egy ingatlant, ahol 1991 szeptemberében megnyithatta kapuit a Forrás Ház. A színes falú szobákban középsúlyosan, súlyosan, illetve halmozottan sérült felnőttkorú fiatalokat helyeztek el, és egy teljesen új ellátási formában kezdtek el gondoskodni róluk.

Legfőbb alapelvük, hogy a közösség központjában az értelmileg akadályozott ember álljon, minden őérte történjen. Nem csak egyszerűen tenni akarnak a másikért, hanem önzetlenül felemelni. A közösségek annak szentelik magukat, hogy egész életükre befogadják tagjaikat (miután tagságukat megerősítették), ha ők maguk ezt akarják.

A következő esztendőben megnyitotta kapuit a Bárka kézműves műhely is, itt családokban élő, értelmileg sérült felnőttkorú fiatalok folytattak alkotó tevékenységet napközben. Később pályázati pénzből kialakított többfunkciós, rehabilitációs épületbe költözhettek.

– Önkormányzatunk minden évben ötszázezer forinttal támogatja a helyi alapítványokat, így a Bárkát is – mondja Lehel Endre, Dunaharaszti alpolgármestere. – Szerencsére a város nagyobb vállalkozásaira is számíthatnak, illetve a hétköznapokban többek közt a hentesre, pékre, zöldségesre, tejesre is. Jó kapcsolatot ápolnak az egyházakkal, vasárnaponként templomba járnak, s évente többször tartanak az otthonban házi istentiszteletet. Gyakran betérnek körükbe önkéntesek is. Jó érzés tölt el, ha látom őket jönni-menni az utcán. Szívesen megyek velük templomba, olykor elbeszélgetünk, közösen alkotunk. Dunaharasztin sokan tudnak a Bárka közösségről, de hogy már huszonöt éve velünk vannak, azon néha még én is meglepődöm.