Pillangók a fagyban - Kikapaszkodhat-e a falu sáros nyomorából?

Merre találom az iskolát? – szólítok meg egy fiút a tiszabői utcán. Jöjjön csak, megmutatom, ígéri szolgálatkészen a kamasz. Kiderül, ő is ott koptatja a padokat, már amikor koptatja. Elkísér végig a Tisza-parton, egészen a sárgára festett, öreg épület kapujáig, de ott megtorpan. „Most nem megyek iskolába, csúszósak az utak” – somolyog, és sarkon fordul.

Hat éve, ugyanígy télvíz idején jártunk Tiszabőn, akkor szerezte siralmas címét a falu: ez lett az ország legszegényebb települése. Benéztünk akkor az iskolába is, ahol pusztán hivatásszeretetből tartottak órát a pedagógusok, mivel az akkori önkormányzat anyagi gondjai miatt hetek óta késett a fizetésük. A gyerekek meg nyelték az éhkoppot: hiába volt mind jogosult ingyenes étkezésre, csak negyven diáknak biztosítottak ebédet. Később átvette az intézményt a KLIK, de a helyzet nem sokat javult: egyik tanítójuk bántalmazás miatt szerepelt a lapokban, tavaly télen pedig elromlott a kazán, ezért kényszerszünetet rendeltek el. Valósággal fellélegeztek hát, amikor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a tanév elején átvette az iskola működtetését, és támogatást kapott ahhoz is, hogy programjával enyhítse a szociális gondokat.

– Számunkra már az óriási dolog, hogy biztonságos körülmények közt taníthatunk, és nem kell aggódni a fűtés, világítás miatt. Nyár végén közösen kifestettük ezt a százévesnél öregebb vályogépületet, virágokat ültettünk a szülőkkel és a diákokkal együtt, az udvart sikerült bekeríteni, a gyerekek kaptak egy kis játszóteret – magyarázza az igazgatónő, Kubicsek Judit, aki nyolc éve jött ide történelmet tanítani. Ma úgy látja, a falunak rosszabb a híre, mint amilyen a valóságban. Annak a tanárnak, akit itt elfogadnak, könnyű dolga van, sőt nagyobb tiszteletet kap, mint máshol. Becsülik azokat a pedagógusokat, akik rendet és fegyelmet tartanak. Korábban gyakori volt, hogy rendőrt kellett hívni az iskolába, mert lopás történt, máskor verekedés tört ki a fiúk közt, vagy felháborodott szülők siettek panaszt tenni – de az idei tanévben lecsillapodtak a kedélyek. Mostanában is megesik persze, hogy bejön egy anya, és kiteríti az asztalra a recepteket, amelyeket nem tudott kiváltani, mert nem volt pénze. Háromszázöt diák jár ide.

Benyitunk az egyik tanterembe, a hetedikesek épp befejezték a röpdolgozatot cigány népismeretből. A feladatok még a táblán sorakoznak, volt köztük könnyebb, nehezebb. Mi a tolerancia? – ez a kérdés fogósnak bizonyult, de a kisebbségi önkormányzat teendőinek felsorolása is megizzasztotta őket. A kulturált étkezés szabályait viszont betéve tudták: ülve eszünk, csukva a szánk, akkor állunk fel, amikor a többiek is végeztek. Milyen a lakóhely közösségi élete? – erre is gyorsan érkeznek a válaszok.

– Farsang, diszkó, szülinap, lagzi – sorolják kuncogva a lányok, mik számítanak náluk nagy eseménynek.

– Hová járhatnak itt a fiatalok? – kérdezem.

– Hát a boltba – vágja rá egyikük. – Esetleg egymáshoz, de a kultúrház szóba sem jöhet, az ugyanis életveszélyes.

„Apa fáért megy. Apa fát szerez” – sorra így felelnek a nemrég rendbe tett ebédlőben a levesüket mohón kanalazó kicsik, amikor kérdem, mivel foglalkozik az édesapjuk. Kedvenc ételüknek legtöbben a spagettit említik: ünnepnek számít, ha nemcsak üres, hanem darált hús és sajt kerül rá. Lelkesen eszik az angyalbögyörőt, azaz a mákos nudlit is, de néha akad, aki nem kéri a fasírtot – talán nem ismeri.

Kitartás. Vágy. Boldogság. Az asztalra tett kis kártyákon e szavak szerepelnek a nyolcadikosok osztályfőnöki óráján – ezekre mindnyájuknak nagy szüksége lesz.

A kamaszok itt ugyanis sajnos sokszor csak nekifutnak a továbbtanulásnak, majd inkább családot alapítanak a semmire – nekik közmunka se jár.

Cukrász, cukrász – egymás után több diák ezt említi, amikor arról érdeklődöm, hol készül továbbtanulni. Nem csupán a korgó gyomor diktálta a döntést, és nem csak az édesszájúak vágynak a vaníliaillatú krémesek meg habrolók birodalmába, a cukrász ugyanis hiányszakma, havonta szép ösztöndíj jár annak, aki ezt választja.

A szakmák széles választékát amúgy sem ismerik meg a 95 százalékban romák lakta Tiszabőn élők: legfeljebb azt látják, mit csinál a tanár, az orvos, a boltos, a kocsmáros. Kevés helybeli diák jut el végül a szakmunkásvizsgáig, de a mai végzősök bíznak benne, nekik sikerülni fog. Akad olyan leányzó, aki gimnáziumba készül, és alig várja, hogy kollégista legyen Törökszentmiklóson.

Angelikának négy testvére van, s bár a szülei nógatták, hogy tanuljon szakmát mihamarabb, ő megvívta a maga harcát, és elszántan elindult az álmai után: könyvelő szeretne lenni.

Rajtunk, szülőkön is sok múlik, mondja Mága Borbála. Közfoglalkoztatottként dolgozik az iskolában, s egyúttal ő a szülői munkaközösség elnöke. Három gyermeke van, a legidősebb már gimnazista.

– Ha kell, együtt írjuk a leckét, ha kell, szentbeszédet tartok nekik. Egy biztos, nem engedem, hogy ne fejezzék be az iskolát, mert magam is megbántam, hogy annak idején kimaradtam. Dolgozzunk, teperjünk, ne a segélyt várjuk, erre okítom őket.

A tanoda épületén is ott látjuk a máltai emblémát, kora délután az egyik teremben szülői értekezlet van, a másikban gyülekeznek az alsósok. Ki kapott ma piros pontot? – előbb erről számolnak be, majd jön a házi feladat. Leckét írni persze csak annak van türelme, aki nem éhes, nem fázik, nem beteg. Az irodában a szeretetszolgálat szociális munkása, Bíró Mónika egy harmincas éveiben járó anyával beszélget. Az asszony gyermekeit – a legkisebb 4 hónapos – nemrég védelembe vették, és hajszálnyira voltak attól, hogy kiemeljék őket a családból sanyarú körülményeik miatt: a fűtéssel, a világítással, az étellel is gond volt, és rühfertőzést is elszenvedtek. A pedagógusok élelmet küldtek, és kabátot a nagylányoknak, de ennél hatásosabb beavatkozásra volt szükség.

– Mellettem állnak, jobban támogatnak, mint a testvéreim – ismeri el a szeretetszolgálat munkatársainak igyekezetét a nő. Egyedül neveli nyolc gyermekét, s reméli, nem kerülnek intézetbe.

A gondoskodás itt úgy kell, akár a tűzoltás. Az egyik udvarban fűrész visít, tűzifát aprítanak. A szegényes melléképület egy család hajlékául szolgál, az apa ágyban fekvő beteg, az anya a kölcsönbe kapott konyhaasztalnál ül. A szomszédok adtak össze mindent, se a szék, se az evőeszköz, még az ágynemű sem az övék, tudom meg Mága József Mátyásnétól. Néhány hete éjfél felé a tévét nézte, majd a fürdőszobába menet azt vette észre, lángol a konyhája. A rossz villanyvezetékből kipattanó szikrától fogott tüzet a konyhabútor.

– Kikaptam a kisebbik fiamat az ágyból, és menekítettem kifelé, az apja szaladt ki a másikkal. Végignéztük, ahogy leég a házunk. Lehetett talán egy óra hossza is, mire kijött a három tűzoltóautó, órákig oltottak. A máltaiaktól kaptunk 200 ezer forintot, abból szigeteltük a melléképületet, hogy egyáltalán lakható legyen. Biztosításunk nem volt, a házat hat-hét éve vettük, bár nincs a nevünkön. Tiszabőn ez így megy. Mindenünk megvolt benne, de a bútor, ruha, minden odalett, a kisfiú, Szebasztián tankönyvei, füzetei is.

Fogalmam sincs, mi lesz velünk – panaszolja az asszony, és tanácstalanul járkál a kiégett szobában, a koromfekete falak közt. Kilenc gyereket szült, a két kisebb él velük – ők esténként félnek, ma is kísérti őket az otthonukat elpusztító tűzvész emléke.

– Start munkaprogram! – vágta rá még délelőtt az egyik nyolcadikos fiú, amikor a pályaválasztásról faggattam.

Kiderült, hogy ez sem „életpálya” már a tankötelezettségből kinőtt 16 éveseknek, a helyi önkormányzat ugyanis szigorúan tartja magát az új szabályhoz, hogy 25 évesnél fiatalabbakat nem vehet fel a közmunkásbrigádba. Ígérik, lesz helyette más, átképzés például, de a fiatalok most azt érzik, az utolsó lehetőség kapuja csukódott be előttük.

– Elmentem továbbtanulni, hegesztő akartam lenni, de hét hónap után kirúgtak verekedésért. Hazajöttem, bementem a hivatalba, jelentkeztem közmunkára. Néhány hónapig sikerült is, de ősztől azt mondták, nem jár. Ha valaki nincs 25 éves, nem is dolgozhat – meséli már az utcán a 18 éves Izidor, aki éppcsak nagykorú, de már apa. Megszokott itt a korai családalapítás: nem ritka, hogy egy tiszabői leány 16 évesen szül először, és egy 25 éves fiatalembernek rendszerint több gyermekről kellene gondoskodnia.

– Hároméves, kétéves, nyolc hónapos – sorolja a gyermekei korát a 22 éves Rácz Norbert. Szakmája neki sincs, asztalosnak tanult, de egy év után abbahagyta. Nehéz gyermekkora volt, tizenegyen voltak testvérek, így indokolja. – Ha beütöm az internetbe, hogy Tiszabő, csupa rosszat ad ki, nincs itt élet, csak szegénység, csalás meg uzsora, teljesen lealjasodott ez a falu – háborog.

– Az elmúlt tanévben majdnem feladtam, kezdtem belefáradni – emlékszik vissza a nyolcadikosok osztályfőnöke, Tasi Krisztina, aki iskolapszichológusként is dolgozik a törökszentmiklósi gimnáziumban. – Méltatlan körülmények között dolgoztunk. A kapusszobában, ahol ültem, a fejemre potyogott a vakolat, a tantermünkben nem volt villany. Hiába kértük, a korábbi fenntartó nem javíttatta meg a rossz vezetéket.

Tizennégy éve tanít Tiszabőn, s hogy ennyi idő alatt hány tanítványa érettségizett le, azt nem kell sokáig számolgatnia: mindössze három. Szakmát sem túl sokan szereztek. Ha egy lány szerelmes lesz, a fiú féltékenységből sem engedné, hogy tovább végezze a városi iskolát. Két leány is így járt nemrég: kimaradtak a középiskolából, s jött is a baba.

Muszáj megkérdeznem: a pedagógusok miért tartanak ki a nyomorba ragadt faluban? Tasi tanárnő válasza így hangzik:

– Minden napra jut valami, ami erőt ad, bár ezek nem óriási dolgok. Most örülünk a frissen meszelt falnak, és annak, hogy meleg van a tanteremben. Már az elég, ha az egyik gyerek szeme felcsillan, s látom, elértem egy kis változást, mozdul valamicskét az értékrendje, alakul a gondolkodása, az életvitele. Tudom, hiú remény lenne egy gyermek lelkére hatni, amíg korog a gyomra, és nincs rendes ruhája. Mi apró sikerélményeket dédelgetünk. Az egyik órán színes pillangókat készítettünk, és Angelika hazavitte a mintát, majd egy csomó gyönyörű lepkét csinált, és azokkal dekorálta ki a szobája falát. Abban bízom: ha mindenki hazavisz egy kicsi pillangót a zsebében, azt otthon tudja majd szaporítani.


PALÁGYI EDIT
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI