Tanítanék lyukasórában is: Palágyi Edit beszélget Pilz Olivérrel

– Jó egy éve jártunk itt, akkor adtuk hírül, hogy a tantestületük „levelét megírta”. Segélykiáltásnak szánták azt, remélve, országos összefogást gerjeszthetnek. Akkor kevesen fogadtak volna arra, hogy bármit is elérnek.

– Elsősorban a döntéshozóknak szántuk a nyílt levelet, hátha „meghatja” őket, de egy hónapig hiába vártunk választ. Előbb megkaptuk, hogy nincs is probléma, aztán meg azt, a baj nem akkora, amennyire „visítunk”. Később életre hívták a Köznevelési Kerekasztalt, de szerintünk ez antidemokratikus álegyeztetés, valójában porhintés, ezért meghirdettük a tüntetéseket. Az alapköveteléseink máig sem változtak, az oktatási rendszer valódi reformra szorul, és szükség van önálló oktatási minisztériumra. Itt az kevés, hogy az ötleteket szalmakazalba hányjuk.

– Az iskolákban két frusztrált szereplő van, a tanár és a diák, ezt többször nyilatkozta. A helyzet változott valamit az elmúlt esztendő alatt?

– Szülőként is érzem, hogy a diákok értelmetlenül túlterheltek, az egész napjuk a kötelezettségekről szól. A gyerekeim ebbe a gimnáziumba járnak, igaz, mindketten sportolnak is, de látom, hogy hajnaltól estig zsúfolt a napirendjük, nincs egy perc szabadidejük. A pedagógusok terhei sem csökkentek, és nagyobb szabadságot sem kaptunk. Kértük, hogy állítsák vissza az iskolák autonómiáját, ehelyett az intézményeket elvették még az önkormányzatoktól is. Egy év alatt annyit sem sikerült megtudnunk, hogy milyen koncepció alapján épül fel az új Nemzeti Alaptanterv. Ha ezt az oldalát nézem, akkor az eredményünk nulla.

– Ez súlyos szó egy matektanártól, aki pontosan tudja, mit jelent a nulla.

– Pici engedmények talán történtek, a nyugdíj előtt álló kollégáink átsorolása megtörtént, azaz mentesültek a minősítési eljárásban való részvétel kötelezettsége alól, de csak részben, mert sokan kimaradtak belőle. Ám ezt inkább azért tehették, hogy kifogják a szelet a vitorlánkból. Ha a nagyobb jelentőségű döntéseket nézzük, pont az ellenkezője valósult meg annak, amit követeltünk. Nagy hiba volt elvenni az iskolákat az önkormányzatoktól. Egy kistelepülésen a helyi közösség motorja az iskola, és ha az önkormányzat kapna annyi pénzt, amennyiből fenntarthatná, dehogy akarna arról lemondani. A szakképzés átalakítása pedig inkább annak szétverése volt, a saját kerekasztaluk véleményével is szembementek. Való igaz, a nyugati országokban is van olyan tárgy, hogy komplex természettudomány, de képeztek hozzá tanárokat, készült megfelelő tananyag, tankönyv, és azt előtte kipróbálták. Nem ilyen botrányosan ötletszerűen vezették be, mint nálunk, mondván, majd csak lesz valami.

– Ha kívülállóként nézzük a mozgalmukat, sikeresnek láthatjuk, hiszen rengeteg támogatót szereztek. Akkor is az oktatás jut eszembe, ha a szekrénybe nyúlok a kockás ingemért.

– Megesett nemrég, egy szülő felállt a szülői értekezleten, és gratulált ahhoz, hogy van bátorságunk harcolni. Sikerként könyvelhetjük el, hogy felkeltettük az emberek érdeklődését az oktatás iránt. Nem kell már konyhanyelven magyaráznunk, értik a szakkifejezéseket.

– Szakmázzunk akkor egy kicsit! A legutóbbi PISA-tesztben a magyar diákok csúnyán leszerepeltek. Szövegértésben, matematikában és a természettudományos ismeretekben is az utolsó fertályba kerültünk. Mi lehet az oka?

– Ami a PISA-felmérés eredményében a legszomorúbb, hogy számítottunk a romlásra. Csaknem egy évtizede romlik a diákok eredménye, és most egy nagy törés is látható a grafikonon. Mindez az új köznevelési törvényre vezethető vissza.

– Rákényszerítették a tanárokra, hogy rosszabbul tanítsanak? Egyáltalán, mit jósol egy ilyen felmérés?

– Hosszabb távon a magyar munkaerő értékét ássa alá. Borzasztó, hogy a diákok szövegértési problémákkal is birkóznak. Aki meg sem ért egy szöveges feladatot, hogyan tudná azt megoldani? Ha valaki nem tud eligazodni a vasúti menetrenden, sosem fog odaérni az úti céljához. A PISA azt méri, mennyire tudják a gyerekek a megszerzett tudást alkalmazni. Hiába jönnek ellenérvként más felmérésekkel, így azzal, hogy a hallott iskolai tananyagot bezzeg jobban visszaadják a diákok. Sokra megyünk vele, ha bemagolnak egy tételt és azt visszamondják, de a gyakorlatban nem tudnak vele mit kezdeni. Ismerik az elektromos feszültség fogalmát, de ha azt megmérni kellene, akkor bajban volnának.

– Mi a véleménye arról, hogy a 16 éves tankötelezettség határát elérve kamaszok tömegei szegődnek közmunkásnak, mondjuk árkot takarítani?

– Európa jobbik felén a szakképzés sem arra törekszik, hogy rögvest munkára fogható tizenéveseket eresszen ki az iskolából. Nem elég arra megtanítani valakit, hogy balról a harmadik gombot nyomja meg a gépen. Az ilyen ismeret hamar elavul, ma a változásra, az élethosszig tanulásra kell felkészíteni. Gyerekek tízezrei kerülnek ki az iskolapadból jövőkép nélkül, legfeljebb a közmunkaprogram ketrecébe sétálhatnak be.

– Lassan negyedszázada áll a katedrán. Igaz, volt egy időszak, amikor pályaelhagyónak számított, mert állatkertet igazgatott. Miért tért vissza?

– Az állatkertben megtettem mindent, hogy az állatok ne magányosan sínylődjenek, a körülményeik megfelelőek legyenek, és jöjjenek a látogatók is. A tanításnak akkor se fordítottam hátat, teknősökkel, madarakkal, strucctojással jártuk az óvodákat, iskolákat, rendhagyó órákat tartottunk. Ezek azt szolgálták, hogy a gyerekek megkedveljék az állatokat, s általában a természettudományt. Le se tagadhatnám, hogy a fizika mellett a biológia is a szakom, az előadásom arról szólt, hogy a színek miként jelennek meg az állatvilágban. Érdemes eltöprengeni azon, mondjuk, miért díszes a pávakakas tollazata, és miért szolidabb a nőstény!

– Az Év Embere-közönségszavazást egy országos televíziós csatorna indította, és vidéki tanárként olyan jelöltek előtt tudott győzni, akiket nap mint nap láthatunk a képernyőn. Mit szólt a végeredményhez?

– Meglepődtem, már amikor a listára kerültem, a szavazás után pedig még inkább. Tudom persze, hogy nem elsősorban a személyemnek szóltak a szavazatok, hanem a Tanítanék Mozgalomnak és a kollégáimnak, a Herman Ottó Gimnázium közösségének is. Pedagógusnak lenni valódi közösségi munka, s ez hiányzott, amikor éppen nem tanítottam.

– Hitte volna valaha, hogy egy mozgalom zászlóvivője lesz? Készült ilyesmire netán?

– Dehogy, inkább csak sodródtam az elején. Sosem vágytam arra, hogy tömegek előtt szerepeljek. Általában szép csöndben elvagyok magamban. Néha talán szőrszálhasogatóan aprólékosan, de igyekszem tökéletesen elvégezni a feladataimat. A közalkalmazotti tanács elnökeként viszont kötelességem volt vállalni ezt a szerepet.

– Ismerek olyan tanárt, aki részt vett az egyik vidéki demonstrációjukon, majd hamarosan állást kellett változtatnia. Azt rebesgetik, azért, mert a civil módra szervezkedő kockás ingesek közé sorolták őt.
 
– Elutasítjuk azokat a kijelentéseket, hogy „el kell takarítani” a civil szervezeteket. Úgy tűnik, most a civilek kerültek célkeresztbe, ők a következő ellenségkép. Holott a civilek magát a társadalmat jelentik, s rengeteg feladatot levesznek az állam válláról, amikor idősekről, fogyatékkal élőkről és egyéb kiszolgáltatott csoportokról gondoskodnak, de sok egyéb mellett az állatok és a természet védelméből is kiveszik a részüket.

– Sosem tartott attól családapaként, hogy a mozgalom miatt megütheti a bokáját?

– Mi a jobb? Félelemben élni, s közben robogni a szakadék felé, vagy legalább törekedni arra, hogy a zuhanás előtt néhány pillanattal lefékezzünk? Ha senki nem tesz semmit, akkor minden marad a régiben. Miközben mindenki tudja, hogy nagyon nem jó az, ami most van.