Élhetne még - Dulai Sándor jegyzete

Kisgyerek voltam, mikor ő már nagyfiú. Az ötvenes évek elején nem végezhette el a nyolcadik osztályt, mert öten voltak testvérek, dolgoznia kellett neki is. Aztán, mikor húszéves korában elvitték katonának, végre befejezhette az általános iskolát. S amikor leszerelt, folytatta a technikummal, majd levelező hallgatónak fölvették az egyetemre is.

Két évvel később követtem őt Gödöllőn, az Agrártudományi Egyetem nappali tagozatán – akkor mi már bent laktunk a faluban, ők még a tanyán. Szívesen segített, bármit kértem tőle – könyvet, jegyzetet, ha nekem nem volt meg –, amikor a diplomamunkámat írtam a téeszben, mindenféle adatokkal ellátott. Miután az agráregyetemet elvégezte, szeretett volna az irodából kikerülni a határba, mérnökként a növénytermesztésben dolgozni. Ez azonban sehogy sem sikerült neki. Járt szorgalmasan a petróleumlámpás tanyáról a dunatetétleni irodába, nem panaszkodott. De azért a növényvédő szakmérnöki szakra még beiratkozott.

Aztán én is befejeztem az egyetemet, Gödöllőn kaptam munkát. Hazatérve mindig érdeklődtem, mi újság a téeszben – apám, anyám tagja volt –, és nemsokára azt hallottam: Pali megnősült, és elköltözött az ország másik végébe, Berettyóújfaluba.

Évek teltek el, és semmit sem tudtam róla.

A kilencvenes évek közepén a Szabad Föld újságírójaként Dél-Biharban, Csökmőn jártam, Berettyóújfalu közelében. Találkoztam egy emberrel, aki ismerte őt, azt is elmondta, hogy Komádiban dolgozik. Másnap ott voltam a téeszben – akkor talán már kft.-nek hívták –, Pali az irodában várt.

Megdöbbentem, amikor megláttam: a régi mosolygós arc helyett egy csontváz nézett velem szembe. Ültünk az asztal mellett – mint egykor Tetétlenen –, s megtudtam, hogy nagybeteg.

Pedig jól kezdődött itt az élete – mesélte –, elvégezve a növényvédelmi szakmérnöki szakot végre a képzettségének megfelelő beosztásba került. Járt szorgalmasan motorkerékpáron Berettyóújfaluból – ott laknak a feleségével –, harminc kilométer innen. Motoron járta a határt is, télen nem volt éppen leányálom.

A munka pedig... Megtörtént, hogy februárban este tíz után épp indult volna haza, mikor megérkezett egy kamion, tele műtrágyával. Elakadt a sárban, előbb traktorosért kellett menni, aki kihúzza, aztán ki kellett rakni a műtrágyát. Így telt az éjszaka hóban, ónos esőben – az emberek szitkozódtak –, hajnalban már haza se ment.

Aztán kiderült, hogy érzékeny bizonyos hatóanyagokra, szerekre – visszakerült az irodára, de lehet, hogy már késő...

Hét évvel ezelőtt találkozót rendeztünk a pusztán, egykori iskolánk helyén, ő oda már nem jött el. Nemsokára megérkezett a halálhíre… Nézem az Apámuramat, a szárd pásztorfiú történetét, s Pali arcát látom. Gavino Ledda nehéz útja az értelem és a szív diadala – büszke rá Olaszország –, Lucza Pálé is az lehetne, de tragédiába fordult. Küzdelmét, hitét azonban nem ölhette meg a halál. Bennünk él, visszük tovább...