Európa röhög - A skót-vicceinket csak a skótok nem élvezik

Az egész csinnadratta egy amúgy jószándékú francia fiatalembernek, a Brüsszelben élő 29 éves Romain Seignovertnek köszönhető. Ő üzemeltet egy internetes honlapot, amelynek címe: Europe is not dead, vagyis Európa nem halott. Ami nagyon is derék dolog, hiszen a honlap arról szól, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére Európa igenis él, sőt a legkisebb kontinensként a legnagyobb összeget költi kultúrára. Sajnos ezek a rejtett kincsek alig keringenek a határokon túl, ezért gondolta Seignovert, hogy a weboldalán mindenféle európaiságról hírt ad, például zenéről, nyelvekről, ételekről, hagyományokról, és hát a viccekről is.

Így derítette ki, hogy a magyarok a skótokon nevetgélnek. Bár minden tiszteletem az övé, de ha a többi adata is ennyire pontos, hát Európa tőle akár meg is halhatna... Ugyanis ismerőseim között kisebb közvélemény-kutatást végezve megállapíthatom: alig némelyikük tudott akár csak egyetlen skót viccet is. Ennek ellenére a skótok felkapták a szoknyájukat – bocs, ez is vicces akart lenni –, és dühös hozzászólások jelentek meg az internetes felületen.

Steve nemes egyszerűséggel kijelentette: „Az aztán már tuti, hogy nem megyek még egyszer a rohadt Magyarországra!” Legtovább egy Reddit nevű felhasználó merészkedett: „Ideje elfoglalni Magyarországot, srácok!” – hívta harcba olvasóit. (Remélhetően a skót armada azért még nem készül megszállni hazánkat – bár ha nemes küzdelemben mégis mi győznénk, a jóvátétel jegyében annektálhatnánk a skótok whiskykészletét…)

Készült egy vicctérkép is, amelyen az látható, hogy melyik európai ország melyik másik európai országon röhög, és hát itt mi mint skótokon viccelődők vagyunk feltüntetve. De a térkép szerint a németek és a románok is szeretik a skót vicceket. Az oroszok viszont az ukránokon, a svédek a norvégokon viccelődnek, a portugálok és a spanyolok egymáson, hasonlóan a románok és a magyarok, az olaszok pedig leginkább saját magukon.

Kedves skótok! Akkor most elmondom, ez miért van, és miért jó, hogy így van. Hát azért, mert a humor egyik legfontosabb feladata évszázadok óta, hogy segítse a túlélést. Amire még a nagy népek polgárainak is szükségük volt és van – mit szóljanak akkor a kisebb országok lakói, akiken időről időre átgázol a történelem?! Továbbá azt is megtanultuk, hogy nincs irónia önirónia nélkül: ha egy nép nem tudja magát bizonyos távolságtartással és humorral szemlélni, aligha számíthat más nemzetek jóindulatára. Éppen ezért a humor nem szétválaszt, hanem sokkal inkább összeköt bennünket; azzal, hogy kifigurázzuk egymást, tulajdonképpen szerethetővé tesszük másságunkat, különcségeinket.

És akkor ennek jegyében következzék egy másik humortérkép: ki miféle szerzet a világon a viccek tükrében?

Kezdjük a sort az oroszokkal. Naná, hogy többnyire van náluk pár kanna vodka. Viselkedni egyáltalán nem tudnak, a műanyag homárt is a tányérjukra rakják az all inclusive szállodában. S egy vicc: Igor és Szása vesz egy üveg vodkát. „Most a hátam mögé teszem, és ha eltalálod, melyik kezemben van, akkor megisszuk. Ha nem, akkor összetörjük és leszokunk az ivásról. Na, melyik kezemben van?” – kérdi Szása. „A balban” – vágja rá Igor. Mire Szása: „Gondolkozz, Igor, gondolkozz!”

Angolok. Semmi mást nem esznek, mint halat sült krumplival, mert egyáltalán nem tudnak főzni. A humorukat rajtuk kívül senki sem érti – talán ők maguk sem. Egyáltalán nem zavarja őket, ha az egész világ azt képzeli, hogy arrafelé csakis amatőr detektívek és elhülyült nemesek élnek. Jellegzetesen blazírt angol vicc: „Mindig tudtam, hogy az anyósom rettenetesen főz, de eddig még legalább mozgott a mártása…”

Franciák. Az idegenekkel szemben lenézőek, nem hajlandóak angolul beszélni, ráadásul csigát zabálnak. Viszont szeretik magukat jó szeretőnek híresztelni. Vicc ennek jegyében: Egy francia diplomatáról és egy erre rendszeresített nőről kompromittáló felvételeket készít a titkosszolgálat. Amikor elkészülnek a fényképek, beállít a követségre egy ügynök, hogy megzsarolja a franciát. Mire az tüzetesen megszemléli a fotókat, majd megkérdi: „És hol lehet belőlük rendelni?”

És akkor egy közös vicc róluk: Egy angol, egy francia és egy orosz találgatja, mi a legnagyobb élvezet a világon. Az angol: „Amikor jól kigolfozom magamat délelőtt, délután kimegyek a lóversenyre, este pedig egy jó szivar mellett elüldögélek a klubban, nincs ahhoz fogható élvezet.” A francia: „Megveszek egy láda francia pezsgőt, szobára viszem a három legdrágább nőt, és hajnalig szórakozom velük – az a legjobb a világon.” Az orosz: „Nem tudtok ti semmit az élvezetről! Amikor hajnalban arra riadsz, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt, majd vadul dörömbölnek az ajtódon, »Sztyepan Sztyepanovics!« – mire te azt válaszolhatod: Egy emelettel feljebb!”

Folytassuk a németekkel. Olyanok, mint a vonalzó. A világ összes strandján korán reggel ők foglalják el a legjobb napágyakat. Humoruk gyakorlatilag lefordíthatatlan, minden más nyelven épp annyira szórakoztató, mint egy pénztári blokk. A legszebb mondásuk, amitől mindegyikük meghatódik, így hangzik: „Ordnung muss sein” – vagyis rendnek muszáj lenni…

Az amcsik. Mivel náluk mindenkinek minden elképzelhető fajtájú, bőrszínű, vallású és nemzetiségű őse, családtagja, barátja van, az amerikai humor folyamatosan táplálkozik e kisebbségek csipkedéséből. Persze azért ott is a legjobb, ha a zsidó viccet egy zsidó mondja, a feketéken pedig egy afroamerikai szórakozik. Van egy foglalkozás, amit viszont mindenki utál: az ügyvédeké. „Hallottad, hogy a laboratóriumokban a patkányok helyett újabban ügyvédeket használnak? Egyrészt több van belőlük, másrészt a kutatók érzelmileg kevésbé kötődnek az ügyvédekhez, mint a patkányokhoz, harmadrészt vannak olyan dolgok, amikre még egy patkány sem hajlandó…”

A zsidók előtt semmi sem szent: mindenekelőtt magukat, tulajdonságaikat teszik céltáblává. Például így foglalják össze a zsidó ünnepeket: „Meg akartak minket ölni, nem sikerült, akkor most együnk.” És egy vicc: Haldoklik az öreg zsidó, a családja ott áll az ágya körül. „Itt vagy drága feleségem, Mirjam?” – kérdi az öreg szatócs. „Itt vagyok, Sámuel, hol is lennék?” „És te, lányom, Rebeka?” „Itt vagyok, papa, hogyne lennék.” „És te, fiam, Slomó?” „Mind itt vagyunk, papa.” Mire az öreg zsidó felpattan: „És akkor ki van a boltban?”

Folytathatnánk a sort vég nélkül, állítólag van vagy kétszáz nemzet, legalább kétszáz kifigurázható sajátossággal. Mondják, hogy a japánoknak annyira nincs humoruk, hogy ha mégis nekilátnak viccet mesélni, akkor jó előre bejelentik: most vicc következik, így legalább a hallgatóság tudja, a végén majd nevetni kell.

Az olaszok mi mással, a szexszel viccelnek. Két olasz nő a szeretője méretéről diskurál. „Meg kell adni, az olasz férfiak nem átlagosak” – így az egyik. „Ez igaz – teszi hozzá a másik –, bárcsak átlagosak lennének…”

A kínaiak kicik. Olcók. Sárgák. Minden cak ötcá forint. A japánok rizst, halat és olyan élő állatokat esznek, amelyek nyelés közben bármikor megölhetik őket.

Véletlenül ki ne hagyjuk magunkat sem: a magyar viccek nagy része a zsidókról, a székelyekről, a cigányokról, a rendőrökről és természetesen a politikáról szól. Rab érkezik az ÁVH cellájába. „Mennyit kaptál?” – kérdik a többiek. „Tíz évet.” „És mit csináltál?” „Semmit.” „Az nem lehet, semmiért csak öt év jár.”

És azt ismerik, hogy a skót fia öt pennyt kér az apjától? Mire az apa: „Jól hallom, négyet akarsz? De minek neked három? Elég lesz kettő is. Nesze, itt van egy! Dobjuk fel, ha fej, akkor a tiéd!”

Ha aztán mégis háború lesz a skótokkal, legalább tudjuk: én voltam az oka.