Fókuszban - Ki áll majd a szószéken?

Mosolyogva emlékszik vissza arra az egykori hivatástisztázó lelkigyakorlatra Árus-Kovács Gábor római katolikus plébános, amikor püspökének feltette a kérdést, hogyan lehetne belőle missziós pap. A lelki vezető csak ennyit felelt: „Gábor, Magyarország missziós terület.” És ő itthon maradt, hogy a saját bőrén tapasztalja nap nap után, mennyire igaz.

Majd’ tíz évvel ezelőtt helyezték a Veszprém megyei Nemesszalókra. Üres, romos plébánia várta. Önkéntes fiatalokkal, pályázati pénzből, apránként újították fel, a berendezést pedig a függönytől a bútorokig, a hűtőtől a tévéig a hívek hordták össze. Innen ingázik – tíz település esik rá.

Heti háromszor késő délutánig tanít, három iskolában és öt óvodában viszi a hittanórákat. Szombat-vasárnap három-három szentmisét tart. Hol esket, hol temet. Egyszer ökumenikus bált, másszor zarándoklatot vagy koncertet szervez. Mégis, egy panaszos szava nincs sem a túlterheltségről, sem a rohangálásról.

Azért választotta ezt a hivatást, mondja, hogy elmélyülhessen az istenhitben.

Csak az a rengeteg papírmunka ne volna! A naptárát mutatja, az időpontok és kötelezettségek mellé különböző jeleket vés fel. Saját találmány. Így követi nyomon, hol tart az adminisztrációval.

– Sajnos öregszem – csúszik ki száján mégiscsak egy sóhaj. – Harminckilenc éves vagyok, nem bírok már úgy éjszakázni. Régebben éjjel 2-3 óráig is ébren maradtam, míg a végére nem értem az iskolai, egyházmegyei e-naplós bejegyzéseknek vagy a határidős pályázati elszámolásoknak – mostanság kidőlök éjfél tájban.

Pedig messze még a szolgálat vége: a katolikus papok 75 éves korukban mehetnek nyugdíjba. Nem egy kollégája 80 fölött is aktív. Muszáj is, hiszen fogyatkozik az utánpótlás.

– Hiába üldözték évtizedeken át az egyházakat, mégis akkoriban sokkal többen bírták a vallást, mint napjainkban. Akkor még élt az emberekben a sok száz éves hagyomány, amelyben a magyarság összefonódott a hittel. Ez veszett ki mára. Nincs kiegyensúlyozott családi háttér, nincs vallásos neveltetés. Nem fontos a hit. Az emberek néhány évtizednyi jólétben gondolkodnak, nem az örök létben. Nincs, ami elvinné a gyermekeket az Úrjézushoz.

Sokan gondolják úgy, hogy a római katolikus egyház esetében a cölibátus, vagyis a papi nőtlenség fogadalma riasztja el a fiatalokat az elköteleződéstől.

Gábor atya szerint nem ez a lelkészhiány legfőbb oka, sokkal inkább felelős az értékvesztett társadalom. Régen hősnek számított, ha valaki a hazának vagy istennek áldozta az életét. Ma csak az „én, én, én” számít, s ebbe nem fér bele semmiféle lemondás és áldozathozatal.

– A mai fiatalok nem tudnak úgy gondolni a papi hivatásra, mint egy szerelemre. Nehéz, ez igaz, hiszen a Jóisten messze van – a földi lányok meg csupán karnyújtásnyira. Ez is család, a maga módján. Szerintem a cölibátus egyszerűbb, mint a házasság: itt csak én tudom elrontani, Isten biztosan nem fogja.

Neki könnyebb, mint sok magányos paptársának – ismeri be Gábor atya. Amikor a hideg, sötét téli estéken hazatért, nemcsak az adminisztráció várta, hanem beteg édesanyja is, aki vele él. Sűrűn látogatják a lánytestvérei, és vannak keresztgyerekei. Zsibongó családi életről mesél, s közben egy ezüst emlékplakettet simogat. Családi ereklye, a Győrött vérrel könnyezett Szűz Máriát ábrázolja. A nagyszülei kapták 1947- ben az esketésükkor az egyik távoli rokonuktól: Mentes Mihály győri kanonok, papköltő az egyetlen előd az egyházi pályán.

Szalad az idő, neki is robognia kéne már. Szó szerint is. A motorozás fiatalkori szerelem, a nebulók örömére nem ritkán egy 650-es „óriásrobogóval” fut be a hittanra. Az első járgánya, egy 1964-es, 50 köbcentis Riga 4-es a sufniban várja a megújulást. Ráférne a karburátorra a tisztítás, csak be ne álljon a motor – lélekben a fészerben jár.

Nem látom értelmét szabadidőről faggatni. Amikor a kapuig kísér, a facsemetéi láttán meglep: idővel ezek is pálinkát teremnek majd. A telek végi nagy körtefával kezdődött minden. Ha az édesanyja ért ki előbb, kompót lett a termésből, ha ő, egy hordóban összegyűjtötte, hogy majd pálinkát főz belőle. Faluhelyen ezt így illik – tudta ő a szokást, csak nem értett hozzá. Nem szégyellt kérdezni, idővel csiszolta a tudományát és szélesítette a palettáját, almától a bodzán és a meggyen át a barackig. Olyannyira, hogy legutóbb az ökumenikus bálon a plébános 2010-es szilvapálinkáját vitték el fődíjként, stílusosan.

(szijjártó)