Mindenki kap egy zsetont - Bodrogi Gyulát a 'haszontalan celebek' miatti felháborodásáról kérdezte Borzák Tibor

Várok valakit az egyik kereskedelmi televízió székházában. Nagy a nyüzsgés, szereplőket válogatnak a következő valóságshow-sorozatukhoz. Elcsodálkozom rajta, ki mindenki szeretné a hirtelen megszerezhető népszerűséget. A közelemben üldögélő fiatal lánynak ránézésre is sok ideje van még hátra iskolai tanulmányaiból, de a sikerért, a pénzért és a csillogásért cserébe zokszó nélkül kiszállna a diákélet mókuskerékéből.

Nem feltűnő jelenség, vannak nála sokkal szebbek, s bizonyára a műveltségi vizsgákon sem domborítana túl jól. De a fiatalok többsége mégis az elérhetetlennek tűnő életformát szeretné magának.

– Ha valakit rendszeresen látnak a televízióban, hamar ismertté válik. És ha a nézők megszeretik, akkor népszerű is lesz. Ehhez nem szükséges teljesítmény sem. Aki folyamatosan szerepel a nyilvánosság előtt, olyanná válik, mintha csinált volna valamit – fejti ki véleményét Bodrogi Gyula Kossuth-díjas színművész. – A fizikus, a karmester, a hegymászó munkássága vitathatatlan, de attól, hogy valaki naponta megcsodálja magát a kirakatüveg tükrében, még nem válik értékelhetővé.

A Nemzet Színésze nemrég azért méltatlankodott a sajtóban, hogy egyre jobban elértéktelenedik a művészszakma, mivel a tévétársaságok képzettség nélküli színészeket és énekeseket foglalkoztatnak. Sokan jól megélnek celebségükből, például naptárdívának vagy bulvárhíradósnak lenni igencsak jövedelmező foglalatosság – az pedig vessen magára, aki több diplomával rétegműsort akar szerkeszteni vagy alternatív színházban kíván játszani. Az igazi művészek sokszor fillérekért szolgálnak Thália templomaiban. A kereskedelmi csatornákon futó reality sorozatokhoz is inkább az utcáról szerződtetnek amatőröket. Ismerősömet nemrég invitálták egy újonnan induló békítőshow-ba, hogy a kamerák előtt boruljon össze haragosával.

Az olcsó fércművekben megcsalt férjet, tolvajjá vált anyát, lázadó fiatalt kell alakítaniuk a színészi babérokra áhítozóknak. Itt nem feltétlenül a tudás, a tehetség számít, hanem jóval inkább a produkció költségvetése. Az amatőrök ugyanis kevesebb gázsival is beérik.

– Szerencsére a színházban még nem váltottak le bennünket – jegyzi meg a tőle megszokott humorral Bodrogi Gyula. – Meglehet, pótolhatatlanok vagyunk, de sajnos nem halhatatlanok. A színész addig él, amíg emlékeznek rá. Sokan a fiatal kollégák közül sem ismerik a régi nagy neveket. A mi időnkben jobban meg kellett küzdeni a népszerűségért.

Eleinte jártuk a vidéket, amikor pedig elterjedt a televíziózás, mindent velünk akartak eljátszani a műsorvezetőtől kezdve a kabarészerepekig. Ez mára kiment a divatból, a reality sorozatok mindent felülírnak.

A tehetségkutatók is egyre inkább felhígulnak, a szakmai alázat lassan ismeretlen fogalommá válik.

A „megcsinált” sztárokkal könnyen elszalad a ló, a szerény civilekből hamar beképzelt dívák lehetnek. Aztán jön a kijózanodás és a csalódás – a közönség részéről is persze.

Szerencsére a publikum képes a helyén kezelni a jelenséget. Olykor visszasírja a színészóriásokat, az aranytorkú énekeseket, a mosolygós televíziós műsorvezetőket. De hogy őszinte legyek: ez ma már csak a nosztalgiára elegendő.