Nem bírja a kalodát - Kihasználtuk a ritka pillanatot, mikor hazarepült Amerikából - Keresd a nőt!

A kor összekarcolja az arcot – az övét inkább tartósította a szelídség. A harmónia és a természet a sminkese.

– Nem tartom magam színésznőnek. Én egy hippi vagyok – beszélgetésünk elején bűvösen hullámoznak Peremartoni Krisztina szavai. Majd jó egy órára belemélyedünk ebbe a két mondatába.

Harminc éve is hippis viráglányként lobogott. Farmermellény indián rojtokkal. Százszínű szirmok, hímzettek és horgoltak pólón, nadrágon, táskán, hosszú szoknyán. Haja zuhataga alá ma is befér ez a fésületlenül szabad világszemlélet. Mozgása ritmust ad a szabadságának: ő nem lép, nem vonul, ő mintha minden fölött ellejtene.

– Nincs korlát, fal, amely feltartóztathat. Megfékezhetetlen vagyok – komolysággal mondja, mégis derűvel.

Kormi kutya, a falusi keverék is ilyen volt. Nevelhetetlen kicsit. Szabadon kószált, kerítés meg nem állíthatta. De mindig hazatért kóborlásaiból.

– Nagykovácsiban élt velem Kormi. Nem egyszerűen kutya volt, hanem egy metafora. Láttam benne magam. Itt kellett hagynom, Amerikába nem vihettem, egy barátom befogadta, én meg „gyerektartást” fizettem Kormi után, amíg élt. Hiánya gyötört, sokáig álmodtam vele – idézi föl Krisztina, milyen sebeket is ejtett önmagán távozásával.

A színháztól viszont könnyen megvált. Nem hezitált. Annak idején azért jelentkezett a színművészeti főiskolára, mert hitte: aki színész, az szabad. Idővel ráébredt: ábránd ez, szemfényvesztés a színészet szabad lüktetése. S bár főiskola után rögtön bekerült a Vígszínházba, nem várta ki a szerepsorát, nem kapaszkodott az öltözőkilincsbe, hamar felmondott, a Várszínházhoz szerződött. A helyet nemsokára társulatostul hozzácsatolták a Nemzetihez. Ő meg Júlia lett abban az előadásban, amelyben Mácsai Pál volt még főiskolásként Rómeó, Őze Lajos Lőrinc barát, Szemes Mari meg a dajka.

– De a jó korszakok ellenére is azt éreztem, mi nem érdemeljük meg a „nemzeti” címet, nem vagyunk ugyanis színházi élcsapat. Csiszár Imre oldotta fel a dilemmámat. Kinevezték oda igazgatónak, húsz színészt kirúgott, engem is.

Végiggondolja: noha a szakmai és emberi kalodákat sosem bírta, mégsem volt elég vagány a döntéseiben a pályáján.

– A rendszerváltás évében – visszautasítva fővárosi ajánlatokat – a nyíregyházi színházhoz szerződtem. Barátaim kérdezték, meghülyültem-e. Mégis fontos egy évad volt nekem. Pécs is, ahol a következő szezont töltöttem. Onnan hívtak vissza a Nemzetihez. Meghatározó élményem abból az időszakból Victor Frunză rendezésében a Cseresznyéskert. Totális színház Csehov darabjából. De ott már beláttam: a színészet számomra csupán eszköz, illetve kísérlet a saját szabadságom megéléséhez. Sosem akartam más lenni, negyvenévesen sem, mint hippi. Amerikába is a vándorlelkem vitt. Meg a szerelem.

Tizenhét éve hagyta el Magyarországot. Hideg január volt itt, míg Kaliforniában üdének tűnt a jövő az új amerikai férjjel.

– Megérkeztem, eltelt három nap, és a mámorköd eloszlott. Látszólag férjhez mentem, hozta őt a „sorsigazgatóság”, de kiderült, nem igazán nagyvonalú férfi. Fizette az első három vacsorámat, majd közölte: „Oldd meg a továbbiakat, ahogy tudod.” Dolgozni kezdtem. Két és fél év múlva elváltunk. Kész voltam hazajönni. Csakhogy Andris fiam ki akart jönni oda az érettségijét követően. Addig apjánál, Maracskó Tibornál lakott. Egy év múlva már velem volt. Eltartottuk magunkat. Én eladó voltam könyvesboltban, tanítottam jógát, oktattam színiiskolában, nyitottam saját színészstúdiót. Nem volt újdonság, korábban hét évig foglalkoztam növendékekkel a Nemzetiben. Sok lábra álltam Amerikában. A szabadságomra kerestem a pénzt – jegyzi meg. Aztán felidéződik benne: voltaképpen azért zárta be színészműhelyét, mert kínosnak találta, hogy attól is pénzt kérjen, akinek semmi tehetsége a pályára.

Peremartoni Krisztina játszott ugyan kaliforniai színházakban, de nem lett amerikai színésznő. Pedig Berkeley egyetemvárosának repertoárszínházában főszerepet kapott. Csakhogy a stressztől szorongott: hiába beszél angolul remekül, az akcentus miatt ottani színpadra ez nem elég. S bár gyakorolt egy „párbeszédtrénerrel”, nem ment a dolog. Mert nem akart már tökéletes lenni. Kiszállt a produkcióból.

– Ott végleg eldőlt: színésznő nem leszek kint. Akkor három hónapra felmentem a hegyekbe fát vágni. Szó szerint. Vélhetően a szél is elállt hirtelen, amikor cserzett és edzett favágók körében feltűnt fűrésszel a kezében egy lobogó, de törékeny nő az erdő mélyén, a hatalmas fenyők közt.

– Mindig úgy gyógyítottam magam, hogy valami erős fizikai dolgot csináltam a természetben. Miközben a fákkal bajlódtam, a bennem lévő lelki rönköket is kimozdítottam – utal arra, hogy fel kellett magában fedeznie azt a Peremartoni Krisztinát, aki Amerikához köti. – Rájöttem, hogy van valami spirituális tartalma az utazásaimnak. Spirituálisnak lenni nem az életből való kizökkenést jelenti, ellenkezőleg: a legéletszerűbb szemléletet. A hazatalálást. A megérkezést. Csakis a szakrális helyek vonzanak. Peru, az Andok, a Titicaca-tó – csodálatos erők. Bejártam Ázsiát, Tibetet, voltam buddhista templomban, zen buddhisták között is. Próbáltam keresztény is lenni. A teljességhez mindegyik vallás hozzásegített, összeraktam belőlük a magam vallását. Majd észak-amerikai indiánok közé kezdtem járni, és egy öreg indián megismertette velem az életfilozófiájukat. Ez az egyetlen, amellyel százszázalékosan azonosulok. Tudják, hogyan kell harmóniában élni a Földdel. Az ő közösségük – az enyém is. Sok időt töltök velük, részt veszek szertartásaikon a természetben. Általuk találtam haza Amerikában. Időbe tellett, mire megérkeztem.

Az indiánoktól tanulta meg azt is: a félelem a veszteségérzetből fakad, a szabadság pedig a félelem legyőzéséről szól, és rendre virrad a gödör alján is.

Sosincs munka nélkül Amerikában. Manapság fordít, kislányra vigyáz, visszament a könyvesboltba is, s mentora régi tanítványainak. Ha bekerülnek valamelyik produkcióba, hívják őt, kell nekik a támasz, hiszen a rendező úgysem ér rá a színész szakmai feltöltésére, Krisztina viszont átveszi velük a szerepet, figyel rájuk. Ezek a feladatok, jegyzi meg, alátámasztják a szabadon lebegő életét.

Jó ideje nem gondolt a visszatérésre Peremartoni Krisztina. Minden évben egyszer hazajön, látogatja a barátait, édesapját, aki idén kilencvenhat éves. Közben azt is elfogadta Krisztina: változott a színészet is, semmi nem olyan,  mint egykor, amikor távozott.

– És amikor már a színpad gondolata is feszélyezett, felhívott Galgóczy Judit, hogy Lackfi János Hinták című darabját rendezi, különös anya-lány kapcsolatról szól, és velem képzeli el az anyát. Elolvastam, szép szöveg, és brutálisan nehéz. De vállaltam, ha már ismét munkálkodott a „sorsigazgatóság”. Soltész Bözse lesz a lányom, én javasoltam őt, tanítványom volt a Nemzetiben. A Zsámbéki Nyári Színház produkciója az előadás, előtte májusban megy a Spinozában. Azért mégiscsak megnyugtató, hogy úgy tűnik: a bennem lévő színésznő még „kiköveteli”, hogy játszana.

Peremartoni Krisztina persze mindig úgy önti formába a maga szabadságát: amit nem akar, azt úgysem teszi meg. Ám ha a cél tiszta, s ő jókora utat képes bejárni, a messzeség akkor kifogyhatatlan számára.