Nincs holtszezon - Télutón jártunk Balatonbogláron

Hideg és gyűrött a március reggel. Mészáros Miklós, Balatonboglár polgármestere összehúzza magán a fekete szövetkabátját, úgy mondja: kétarcú a Balaton, s főként a helyiek látják a tó vonásait a hideg hónapokban. De most télen is tele lett a part. Csikorgott az idő, a fagy felhizlalta a jeget, jöttek mindenhonnan korcsolyázni meg rianást lesni.

– Nehézkes a szezonhosszabbítás. Bogláron annak idején nem igazán húztak föl SZOT-szállókat, amelyeket modernizálni lehetett volna később. Bár voltak vállalati nyaralók itt is. Sőt, ma is lakatlan és eladó a Minisztertanács többhektáros üdülője a parton. De mivel a privatizáláskor inkább kisebb parcellákra hasították az állami telkeket, új és nagyobb hotel nem fért el egyiken sem. Szállodáink ezért sincsenek. Saját házukat adják ki nyaranta a bogláriak, ők meg leköltöznek a garázsba. Ősszel aztán visszafoglalják otthonukat. Persze a panzióink, vendégházaink működnek folyamatosan.

Szürke kérgű platánok közt tartunk a sétány felé. Avart égetnek valahol. Fölkapja a szél a füstcsíkot, Fonyód felé tolja. A polgármester, aki biológiát és kémiát tanított a helyi középiskolában, s olykor még mindig álmodik a katedrával, magyarázza: azért is szeretnek itt házakat bérelni a gyerekesek, mert legalább nem feszélyezik őket a zsivajra érzékeny szállodai szomszédok.

Boglár így lett a családok üdülővárosa. Az elmúlt öt évben 500-600 milliót nyertek uniós pályázatokon, s ennek a duplája is bejöhet hamarosan újabb fejlesztésekre. Mutatja Mészáros Miklós a gondozott partot, a többgenerációs óriás játszótereket, arrébb, a platánsétányon a borudvart, melynek faházait boglári asztalos tervezte egységesen kedélyessé.

Üresek még a parti pecsenyésbódék is. Rajtuk tépázott ragaszok régi nyarak fogásairól. Pünkösdtől nyitnak. Bár van, aki csupán akkor kezdi sütni a fej nélküli argentin hekket, amikor Révfülöpről fáradt karcsapásokkal közelítenek a Balaton-átúszók Boglárra július első hétvégéjén.

De most még tényleg nyújtózik a Balaton, ráérősen. Vonatzúgás sincs, a sínpályát épp felújítják. Sirályok vijjognak, összekapnak egy ostoba kárászon, amely felkínálja magát nekik a víz felszínén.

Felérve a boglári dombra, a Szent Erzsébet parkban újra sűrűvé dermed a csend. A kék és a vörös kápolna alatt, az amfiteátrum közepén, ahol nyaranta szabadtéri színi előadásokat tartanak, s ahol a fakó levendula ma még egyáltalán nem készül a lila sarjadásra, Mészáros Miklós mesélni kezd:

– Színfoltokat keresünk. Nem tömegrendezvényekre hajtunk. Áprilisban ismét itt lesz a Fishing & Hunting tévécsatorna nemzetközi pontyversenye. Pünkösdkor ezer néptáncos gyerek ropja a Méta Fesztiválon. A Kultkikötő egész évben ellát minket színházi produkcióival. Van egy csodás kalandparkunk is. Azt próbáljuk elérni: lüktessen a kínálat, ne összevissza hullámozzon. Nekünk a sportturizmus is komoly lehetőség. Bogláron épült fel a Nemzeti Kézilabda Akadémia hatalmas sportcentruma, tóparti szállóval. Mocsai Lajos „hazaadta” ezt a lehetőséget, szereti ugyanis a települést. Bajnokokat nevel a százéves teniszklubunk is, amely – hadd legyek méltán elfogult – a legszebb az országban.

Mire visszaérünk a kikötőhöz, az északi partról, Révfülöp felől megiramodik a szél, és Boglárnál kisimítja a hullámokat. De azért a balatoni nyárnak még csak a váza van meg a kopasz árbocú vitorlásokkal.

A tó sem talált rá a színére. Ónszürke. Mossa ki magából a téli szennyest. Csak pár napja olvadt ki. Magas a vízállás, pedig milyen visszhangos volt néhány éve az országos morgás, hogy kiszárad a Balaton, „kifürdik belőle a vizet” a nyaralók.

Gombos Emil, a Kultkikötő boglári vezetője visz minket tovább utunkon. Együtt hátat fordítunk a szélnek, ő belekapaszkodik a gondolatba:

– Hatezres településünkön húszezren is megfordulnak júliusban és augusztusban. Egyre többen vannak, akik már nem csupán a vizet látják a tóban. Kulturális meder is nekik a Balaton. Két évvel ezelőtt megkerestük a boglári polgármester urat, hogy Földvár mellett itt is szerveznénk a Kultkikötő programjait. A nyár legnagyobb balatoni kulturális rendezvénysorozata a miénk. Tizenkét esztendeje hozta létre Nagy Viktor színművész. Nem idevalósi, de az lett. Én boglári vagyok, pontosan tudom: aki vállalkozóként máshonnan jön, aki – ahogy erre mondják – „bebíró”, lélekben annak is helyivé kell válnia, hogy még egy ilyen toleráns település is befogadja.

A magnóliák, a százágú virággyertyák a gyújtósukat remélik a tavaszi naptól. De az még gyenge, tétován kapdos utánunk, igyekszik megkapaszkodni a bokánknál, próbálja nyújtani az árnyékunkat. Delet harangoznak, amikor Boglár falusias szívében belépünk a Kis Szieszta vendéglőbe. Koszorúformás ajtódíszét boglári borok dugóiból fonták. Bent alig akad szabad asztal. A bogláriak élete nem szezonális. Pálffy Gábor és Pálffy Péter a két tulajdonos. Dzsesszrajongó séftestvérek.

– Visszafogott most itt az élet, de nem passzív. A minőségben pedig sosem lehet holtszezonunk – fogalmaz terített asztalnál Pálffy Gábor, míg testvére tálal. Nem ukrán, nem is lengyel halat. Hazai fogast. Saját recept a fogás.

– Biztosra veszem – beszél tovább Pálffy Gábor –, hogy jót tesznek nekünk azok, akik más szempontból néznek rá a lehetőségeinkre. Nem azokról a vállalkozókról beszélek, akik pár hétre lerohanják a Balatont, és csakis azt lesik: míg kelesztik a lángost, dagad-e már a pénztárcájuk. Csakis olyanokkal tudunk együttműködni, akik akkor is velünk vannak, ha nem élnek itt, de horgonyt vetnek a helyi közösségben. Ilyen Nagy Viktor, a Kultkikötő gazdája. Vagy Kopasz Árpád, aki az első balatoni csavargőzöst hajómúzeummá alakította a kikötőben. A rendezvények nemcsak feltöltik a vendégházakat itt, formálják az igényt is.

Átveszi a szót Gombos Emil, ő mondja, hogy például a parti borudvarból szerencsére kihajították a műanyag poharakat a borászok. Üvegpohár dukál a boglári borokhoz. A fröccshöz is. Mint ahogy műanyag kanállal sem lehet halászlét enni, s nincs kulináris élvezet, még a hurkás nyárban sem, „utasellátós” villával meg késsel.

– És amúgy a bogláriak boglári bort isznak?

– Jó kérdés. Mi igen. Azt is tartunk – bólogat Pálffy Gábor. – Egy boglári vendéglős nem létezhet jó boglári bor nélkül. Nekünk az is a védjegyünk. Mi ráadásul csakis helyi termelőktől vásárolunk. Figyelünk is egymásra kölcsönösen. Nem mellesleg a bogláriak már háromszor elhozták az év borásza címet.

– És van idejük úszni egyet nyáron a tóban? – kérdezem.

– Ugyan! – vágják rá egyszerre a fivérek.

Kora délutánra Szőlőskislak fölött szétnyitja a ködfüggönyt a szél. Beereszti a halvány napot Légli Géza borbirtokára. Mint egy provence-i borház, olyan. Boglárral ugyan összenőtt Szőlőskislak, de a Balatontól öt kilométerre a parti hurkavilág sültszaga nyáron sem kavarog föl ide.

– Más a lépték itt, a hegyen, a dűlősorok mellett, mint lent, a parton. Aki idejön, talán mást gondol az élvezetről, az élményről, a borról, a tájról. Évszakoktól függetlenül. A szemlélődés előnye, hogy nem kellenek hozzá szavak – marasztaló mondatok ezek Légli Gézától. Nehezen is szólalok meg.

– A BB régi telepe mellett haladtunk el. Említette a polgármester, harminc éve még ezrek dolgoztak ott, ma csupán harmincan, a privatizálással megszűntek a munkahelyek – hozom föl lassan a múltat Légli Gézának.

Ő meg gyorsan mondja, hogy valamikor innovatív üzem volt a BB fantasztikus szakemberekkel, és a későbbi borászok közül többen onnan kerültek ki, akárcsak az ő édesapja és a bátyja is.

– Lehet mondani, hogy családi az örökségem: tudj meg mindent a termőhelyedről, abból a szőlő és bor révén hozd ki a maximumot, s azt nagyon igényesen ismertesd meg másokkal. De olyan nincs, hogy a környék borait a környék bizonyos helyein ne lehessen kapni. Olyan sincs, hogy a tóban természetesen fellelhető halakból készült ételek nem kóstolhatók a tó partján. Ugyanez a helyzet a somogyi erdők vadjaival. Nem jó mentalitás, hogy sokan becsuknak szeptemberben, mert azt mondják, kevés a vendég, és még nem nyitnak ki júniusban, mert csak júliustól hömpölyög a Balaton. Ez egy közös csónak, mindannyian beletesszük a termékeinket, amelyek megmutatják, hogy mennyi minden a Balaton. A szolgáltatások jó esetben olyanok, mint a sejtek, egymásra utaltak, és közösen adják ki a Balaton turisztikai szövetét.

– Lehet a déli parton balatoni borrégió? – keresem a kérdéssel a „turisztikai sejtképződést”.

– Szerintem igen, abba az irányba tartunk. Sőt, még az is lehet: egyetlen balatoni borvidék lesz. Azt is gondolom: a déli partot is mindjárt eléri a kulináris forradalmi hullám, mert semmivel sem kevesebb az itteni adottság. Az északi parton ez a törekvés már révbe ért. Például Trombitás Tamás olyan éttermét csinál Köveskálon, mellette borászatot, mint annak a rendje. Sokszor épp az inspirál minket, aki kívülről ránk lát, észreveszi az értéket az adottságainkban. Annak örülnék, ha sok bebíró jönne ide új impulzusokkal. Nyilván az nem bebíró, aki két hónapra felállítja a hamburgeres büféjét a strand mellett – jegyzi meg a kislaki borász.

Ereszkedünk le a hegyről, visszatérünk Boglárra. Ahogy mélyülni kezd a horizont az este sötétkékjében, a helyi horgászok biciklivel a titkos pecahelyek felé hajtanak.

Gombos Emil még megjegyzi:

– Nem hiszem, hogy a kultúráról való gondolkodás felparcellázható borokra, kulináris vagy művészeti élvezetekre. Mindennek együtt kell hatnia, igaza van Légli Gézának és Pálffy Gábornak is.

Mintha felemelkedni készülne éji utazásra a boglári gömbkilátó, hirtelen fények borítják be. Mi meg indulunk hazafelé. Még egyetlen kérdés, fordulok Gombos Emil felé, egyik lábam már az autóban:

– Szokott úszni nyáron a Balatonban?

– A balatoniak ritkán fürdenek a Balatonban. Mi nézzük a tavat. De búcsúzóul én is feltehetek egy kérdést? – fürkész kíváncsian Gombos Emil.

Persze, mondom. Kérdi erre, pestiként tudom-e már úgy nézni a balatoni partot, hogy a képzeletem nem füvesíti be, vagy nem vetít fürdőző testeket a vízbe.

Tudom, felelem.

De azért én nyáron ott fekszem majd a boglári parton, szemben a teniszpályákkal, kölcsönzött fehér műanyag ágyon, baráti szavaktól körbeölelve, ahol az előbb még egy szarka csőrözte a télből földerengő földet.


KARÁCSONY ÁGNES
RIPORTJA 


NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI