Puszták veteránjai 1902-ben - Kossuth mezei honvédei a gyorsléptű fényíró kamerája előtt

Amikor az alföldi tanyák között kószáló szél már megcsípte az útszéli ezüstös pimpót, fehér bajszú Tóbiás Mihály leült Plohn József fotográfus rozoga karszékébe, s míg várta, hogy megörökítsék szikkadt mélabúját, előhívta magában azt a latyakos régi napot.
A föld nem parancsolt akkor a béreseknek. Levették a posztókalapjukat, de nem az esőt süvegelték, hanem Kossuthot, aki a kalászhadak dandárjait toborozta seregébe 1848. október 3-án, Hódmezővásárhelyen. Uradalmak csordásai, kapásai, juhászai bicskával, bottal, puszta kézzel is nekivágtak volna a szabadság útjának. Tóbiás Mihály huszonhárom éves volt akkor. A konok elszántság az ütközetekben bélelte ki örökre a szívét.

A sötét gyolcspendelyben, kezében kalapjával, nyugodtan ült a hetvenhét esztendős Tóbiás Mihály a vásárhelyi fényképész masinája előtt. Hagyta, hogy kétsoros juhbőr mándliját megigazítsa rajta az izgága fotós, Plohn József. Háromszor kattant a gép. Plohn a kép mellé feljegyezte a negyvennyolcas baka nevét, mellé az évszámot: 1902.

A zsidó Plohn család Makóról költözött Hódmezővásárhelyre még 1870-ben. Az apa, Plohn Illés rögtön megnyitotta „fényképészeti műintézetét”. József fia egyéves volt akkor. És huszonhét, amikor az uralkodó, Ferenc József személyesen gratulált neki az 1896-os millenniumi kiállításon. Apjával ugyanis nagyérmet nyertek fotóikkal az alföldi népéletről, melynek mélyén akkoriban még óbégattak a babonás asszonyok, hogy boszorkányság a fényképészet, mert ha lekapják a formájukat, örökre eltűnhetnek.
Plohn József, aki apjától örökölte a nagy tejüveg ablakos műtermet a vásárhelyi Fő utcán, mindig csokornyakkendőt kötött. Amikor csizmát húzott, akkor is. Hátára feldobta a vászontáskáját, benne az üveglemezes fotógépével, és kilométereket gyalogolt fényképezni, ahogy a parasztok bütykös kézzel kenyérré kovászolják a búzamezőt.

A Vásárhelyi Híradó 1902. szeptember 14-i számában tette közzé hirdetését Plohn József: műtermében a „maguk levétele végett” haladéktalanul jelentkezzenek az idős honvédek, jöjjenek a legjobb ruhájukban, ingyen fotózza őket. A portrék egyébként a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklyemúzeum felhívására készültek, ahol azt tervezték, hogy Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóján a hadastyánok fotóiból kiállítást rendeznek. Plohn József akkor kezdte fényképezni a dűlők veteránjait, amikor a nap ereje már fáradni látszott, bár a város melletti ártéri mocsaraknál még javában hangoskodtak a piros lábú cankók.

A malomalapító Pinkó Tóth Mihály inkább az őrlés hangját hallotta égi zenének. Hetvenkét évesen feltűzte hájjal megkent ködmönére a szabadságharcos kitüntetését. Mellest is vett az elnyűtt kabát alá. Cifraszűrre nem vágyott sosem. Jobb nadrágja sem volt, a foltozottat viselte. Tizennyolc évesen esküdött fel Kossuthra. Ez jutott eszébe, amikor elhelyezkedett Plohn műtermében. Egyik kezében a poros kalapja, másikban a hosszú szárú pipája. Ritkán nem pöfékelt. A fotográfus a széknek támasztotta a nazarénus Pinkó Tóth Mihály faragott tölgyhusángját. Cserzett arca meg sem rezzent. Noha kicsit mélázott azon, tényleg, mi lehet Jókai Mórral, aki Kossuthot kísérte 1848 őszén Vásárhelyre, a toborzásra, már ő is jócskán benne járhat a korban.

Plohn Józsefet kedvelték a reformátusok, katolikusok, lutheránusok, nazarénusok is. A földművesek és az urak, a mesterek és az inasok ugyancsak. Kamaraegyüttest is összehozott, ő volt a hegedűs. Vasárnap délelőtt műtermében keringő is felcsendült, miközben misézett a katolikus pap a szemközti templomban. Ismerte a környékbeliek életét Plohn, azt is tudta, ki örökölt feltört legelőt, kinek égette évtizedekig a lábszárát a deres harmat.

Járta a vidéket Singer Károly házaló, zsidó vándorkereskedő is. Kölcsönösen becsülték egymást a parasztokkal. Felvásárolta tőlük a felesleget. Jócskán adott beszédtémát nekik a negyvennyolcas közös múlt is. Singer Károly hetvenöt volt, amikor szíve fölé helyezte a kokárdás érmet, s megjelent a fotográfus üvegépületében. Zsebfésűvel elrendezte a haját, aztán megkapargatta vele a szakállát, és mielőtt leült a fotós optikája elé, épp annyira, hogy ki ne térdesedjen, felhúzta városi szabású nadrágját. Míg készült a portréja, elmondta magában a Nemzeti dalt. Ötven éve tudta kívülről. Megtanulta már akkor, amikor Egressy Gábor színész szavalta zuhogó esőben a vásárhelyi toborzáson, Kossuth mellett.

Százötvennégy hetvenes hadfi 1902 álmos őszén pár hét alatt felsorakozott Plohn József kamerája elé. Azokban a napokban ismét megeredt a szó a városban a negyvennyolcasokról, akik valahogy mégis meggyökereztették a szabadságukat. Jöttek a tanúk, velük a történetek. Hogy 1849 nyarán naponta négyezer kenyérrel etették a szegedi fősereget. Hogy kétszáz szekeret adtak a szállításokhoz. Hogy Rózsa Sándor, a „nyugtalanító betyár” Kossuthtól épp Hódmezővásárhelyen kapott írásos amnesztiát, mert megígérte, hogy pusztai pásztornépe részt vesz a haza megoltalmazásában.

Az erős csontú, kérlelhetetlen tekintetű Herczeg Ferenc tizennyolc évesen zsellérként csatlakozott a sereghez. A fegyverletétel után sokáig bujkált. Csak hallomásból tudta, hogy 1849. augusztus 3-án este kilenckor Franz von Schlik altábornagynak behódolt Vásárhely. Megadta magát a tikkadt város. Minden kapura fehér zászlót tettek. Napokig szótlanok maradtak a házak. Abban az időben senkinek nem volt kedve beszélgetni.

Herczeg Ferenc 1902 szeptemberében végül nem vette le fejéről kupeces kalapját a fényképezéshez. Sötét posztóból varrott kabátját viszont kigombolta, látszódjanak az óngombok a mellénykéjén. Nyakas csizmadia lett belőle. Akkor ült fotózáshoz Vásárhelyen, amikor a vidéket épp újraénekeltették fonográfos népdalgyűjtők. A régi honvédek még akkoriban is bujdosókat daloltak a tanyákon: „Fészket raknék pálmaágra, árva gerlice módjára.”

Plohn József harminchárom éves volt, amikor Kossuth mezei honvédjeinek vonásait retus nélkül megörökítette. Még évekig fotózta aztán az alföldi tájakat és embereket. Háta mögött úgy hívták: „a gyorsléptű fényíró”. A komótos mezővárosban talán csupán ő volt az egyetlen, aki sietett. De súlyos cukorbetegsége idővel lassította a járását. Abbahagyta a fényképészetet is. Inzulinozta magát akkor is, amikor sárga csillaggal a mellén a megsemmisítő tábor felé zakatolt vele egy marhavagon 1944 nyarán. A zsidó fényképész addig féltve őrizte háromezer felvételét a paraszti hangulatról, amelyeket oly poétikusnak talált.

Özvegye 1952-ben hosszas kérlelésre 1500 forintért eladott 1635 kópiát férje gyűjteményéből a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumnak, amely ma is őrzi és óvja azokat, köztük az üvegnegatívokat a szérűk szabadságharcosairól. A teljes Plohn-hagyatékot digitalizálták pár évvel ezelőtt.

A hetvenöt esztendős Plohn József utolsó útja elvezetett a földek mellett, amelyeknek minden barázdáját ismerte, és ahol örök álmát tervezte. Az embertelen úton halt meg, a marhavagonban. Sehol nem nyugszik.