Reped a falu - 'Szép hely ez, jó emberek lakják, nyugodjon meg már végre a föld'

Jelentjük az esetet, határozott a ház ura, bár tapasztalta, ezután intézkedés kevés történik. Kitöltik a hibabejelentő ívet, s mire hazaérnek, új repedést észlelnek a házon. Hozzáírhatják ezt is, mondták a hivatalnokok, emberség is van a világon.

Azután tovább mozog a föld, a helyi ember vár még, s ha ért hozzá, maga javítgatja a falakat, ha pénze van, szakembert hív. De sok jóval az sem kecsegtet: hol egyszer bánya miatt mozdult a föld, lehet, még harminc év múlva is újabb repedések lesznek, ne őt hibáztassák érte. Van, aki képet tesz a repedések fölé vagy lambériával takarja el. Ami nem látható, az nincs. Pedig látható ez kívül-belül, még a templom tornya is megdőlt. Nem annyira, mint a pisai, idegenforgalmi látványosság nem lesz, de ferdül, a látvány miatt később azért turisták érkezhetnek.

Ki ne felejtsük: Pusztavámon járunk. Mezőgazdasági és bányásztelepülés volt ez hajdan.

Nincs család, amelyik a bányához nem köthető. Érthetően nem szidják, rosszat se mondanak róla, legfeljebb annyit, az új vezetőség lehetne korrektebb. Míg a falu határában is volt akna, a helyiek reggel háromnegyed hatkor biciklire ültek, műszakkezdésre, hat előtt öt perccel már beöltözve munkára készek voltak. Három műszakban termeltek, úgy 500 méter mélyen fejtették a barnaszenet. Nyolc óra munka után vidám volt hazatekerni.

Hamar használódtak, de jól fizették őket, s 25 év után nyugdíjba mehettek. Tény, akadt, aki már az elsőt sem kaphatta kézbe, özvegye vette át, de legalább úgy halhatott meg, gondoskodott a családról.

Mondják, előbb a víz tűnt el a környékről. Stettner Attila alpolgármester udvarán 11 kútgyűrűnyi mélyre ástak be a mesterek, de víz már csepp sincs benne.

A bánya okán néhány ház összedőlt, de találtak megoldást. Másutt parcelláztak, ahol alatta bányát nem műveltek.

Szép neve van, Vértes-kert, csinos kis házak állnak ott, mutatva: embert elpusztítani lehet, legyőzni sosem.

S történt még, a helyi bányát bezárták, az emberek munkásbuszokkal jártak reggel, délben és este dolgozni a közeli Márkus-hegyre. De hét éve hozzákezdtek a létszámcsökkentéshez, a 2000 bányászból maradt 30-40. A bezárt bányákat rekultiválták, majd tavaly év végén szóltak: vége! De jó környék ez, közel Mór, Székesfehérvár, Győr, Tatabánya, dolgozhat, aki akar.

Kati néni (Prasteler Jánosné) a katolikus templomban takarít. Fizetség nélkül, önként. Nyolcvanéves az idén, a téeszben dolgozott, majd a templomban kapott állást, ő is harangozott, köteleket húzgált. Már jobb a helyzete, egy kattintás a kapcsolón, s ha van áram, a harang megszólal. Kati néni háza is repedezik, de emiatt nem panaszkodna, meg amiatt sem, hogy urának az isten rövidke életet szánt, a fiát meg tavaly temette: egy tályogot elkezelhettek, vérmérgezést kapott, 60 sem volt, s elment. „Neki ennyi adatott. De van unokám, segít. Gyógyszerre, ételre futja, minek panaszkodnék.”

Hanem, mutat a templomukra, ez tragédia! Három éve újították meg, s lett olyan, amilyent őseink álmodtak, de a tornya dől, a fala tele repedésekkel. Írják a jelentéseket, keresik a potentátot, aki segítene, de írogathatnak, még választ se kapnak. Kati néni korát hazudtolva előttünk siet, s mutatja, mennyi a baj.

Hol lehetnek még károk a faluban, kérdezzük. Kissé elbizonytalanodik, több utcát átkereszteltek, nem is tudja, mik lettek. Az övé maradt Kossuth, szerencsés, nem kell új utcanevet tanulni. Fél-e itt, kérdezzük. „Ugyan, nem magam miatt, a faluért imádkozom. Szép hely ez, jó emberek lakják, nyugodjon meg már végre a föld.”

Már Almádiéknál járunk, az Ifjúság útján. Szép kert, szép porta, ujjnyi vastag repedésekkel.

– A vas és acél faluja lettünk, aztán mire?! Lehet, hogy eltűnünk a térképről – kezdi Almádi Lászlóné.

– Ugyan már, Marika, ne mondj ilyet – nyugtatja a férje, ki a bányában dolgozott gépészeti művezetőként.

A neje is bányász volt, irodán dolgozott, szerette a helyet, volt munkáltatókra rosszat ő sem mondana. – Igaz, a múltkor majdnem fejünkre esett a plafon, két négyzetméternyi szakadt le. A hibákat lambériával takarjuk le, de éjjel halljuk, ahogy a fal repedezik. Már nem is ez bánt. Amikor építkeztünk, egy talicska földet nem tolhattunk el engedély nélkül. Nagy házat akartunk, de a szabály az volt, 60 négyzetméteresnél nagyobb nem lehet, a másik épületrész ötcentis dilatációs rés után épülhetett tovább. Megmondták, hol kell az alapba vasat, acélt tenni, hol kell a falakat vassal megerősíteni.

A házban annyi vas van, kisebb bánya is elirigyelhetné.

Így jó lesz, mondták. De nem lett jó, reped. Segítséget nem nagyon remélhetünk, pedig csak a faluból kétszáz háznál jelentettek bányakárt, másfél év alatt szakértő ötven helyen járt, kettőnél mondta, jó, ezért fizetünk. Mire számítsunk? Ha lesz pénzünk, megint felújítunk, bölcs ember magára számít, s nem vár. Már az evangélikus templomnál járunk. Sváb falu volt ez, s az még talán most is, többségében protestánsok lakják. 1785-ben építették a falu szélén, hat hónap alatt. Lápos terület ez, az alapokhoz vörös fenyőoszlopokat kellett a földbe verniük. A türelmi rendelet után, 1789-ben a templom (akkor már engedélyezték) kapott egy csinos tornyot is, ahol az oltár állt, lett belőle bejárat, az oltár pedig a túloldalra került. A templomnak két világháború alatt sem esett hibája, méteresnél is vastagabb falakból épült. Négy éve kicsinosították. Hanem ez a templom is mozog, mondja Ribárszki Ákos lelkész. És ablakokat mutat, mindegyiken repedés, az oltár takarásában friss sérülés. A lelkész fiatal ember, menthetetlenül optimista. „Jelentjük a károkat, négy év alatt hivatalos válasz még nem született, de ekkora érték nem mehet veszendőbe.”

Stettner alpolgármesterrel már a ravatalozónál járunk, reped az is, meg kellene javítani, de nincs rá pénz.

Míg a bánya működött, évi százmillió forint iparűzési adóra számíthattak – most tízre, az pedig nem elég. Régi sérelmüket is mutatja: a falutól, hogy Mór várossá válhasson, jelentős területeket csatoltak el. Kezdetben az Ikarus működött ott, most a Rába és más cégek is. Földet vissza nem adnak, az biztos, de az adókból a falunak is juttathatnának. Már mindenütt reklamálták, válasz nem érkezett: kényes kérdés ez, ne fosztogassák! Így élünk, mondja Lisztmayer János polgármester.

Ő és helyettese fillért sem kér, hogy a falu ügyeit intézi, a nyugdíjából megél. Bányamérnök volt, bányászati kérdésekben járatos, s tudja, akadhat, aki, ha sérül a háza, úgy érzi, lenne itt egy lehetőség, bányakárt jelent. De nem ez a jellemző. Lassan intéződnek az ügyek, pedig szorít az idő, jövő év végén a Vértes Erőműtől átveszi az ügyek intézését a Magyar Villamos Művek. Tőlük pénzt remélni nehezebb. Hetente kétszer jön a kárfelmérő, két-három házat megnéz, azután értékel. Hatvan esetet bírált el, így sosem ér a végére. A hatvan kárból kettőt ismert el bányakárként. Olyan házra is mondott nemet, ahol eddig háromszor ismerték el, a ház a bánya hibájából sérül. Mit történhetett azóta?!

– Nem adjuk fel, új szakértőket kérünk fel. Ha kell, harcolunk.

– A baj, gondolom, összehozta a falut – mondom.

– Ön naiv, vagy kevés időt töltött itt. Még nézelődjön, kérdezgessen!

Igaza van, hallom, a testületből négyen lemondásukat fontolgatják. Program nincs, de új választást akarnának. Száz nap után akár szavazhatnak is. Lehet, erre van most itt a legnagyobb szükség.

Mentés