Sürgős határnyitás

Magyarország és Románia között hosszú ideig tíz helyen lehetett átlépni a határt, s úgy tűnt, ez jó ideig nem is fog változni. Budapest szerette volna bővíteni a lehetőséget, Bukarest azonban húzódozott. Egy évtizede aztán, amikor Magyarország a schengeni egyezmény teljes jogú tagjává vált, és Románia is mind közelebb került ahhoz, a szomszédban is elgondolkodtak a határátlépők számának bővítésén. Az igenlő válasz megtalálásában és kimondásában nagy segítséget jelentett az Európai Unió ígérete, amely szerint Brüsszel anyagilag is támogatja az odáig vezető utak megépítését.

A két fél között hamarosan meg is születtek az egyezségek, aztán 2010 után a munkák is elkezdődtek. Elektől Pocsajon át Garbolcig megépültek az utak, a túloldalt szintúgy, felhangzottak a himnuszok, átvágták a nemzetiszínű szalagokat – aztán hatalmas betondarabokkal le is zárták az utakat. Romániát ugyanis nem vették be a szabad mozgást biztosító schengeni övezetbe, a határellenőrzést biztosító infrastruktúra kiépítésétől pedig a felajánlott magyar közreműködés ellenére is elzárkózott a szomszéd, mondván, előbb-utóbb úgyis bekerül az előkelő schengeni klubba, akkor meg minek pocsékolja a pénzt.

A „Garbolc és Szárazberek között” elnevezésű projekt keretein belül két kilométer hosszú útszakasz készült el, fél kilométer Romániában, másfél pedig Magyarországon. A beruházás teljes értéke 1,2 millió euró volt, amelyből 1 milliót biztosított az unió, 140 ezret a magyar, 36 ezret a román kormány, a fennmaradó kis részt pedig Garbolc, illetve a Szatmár Megyei Tanács állta.

2013 őszén tartották az ünnepélyes megnyitót, de mivel évekig nem történt semmi, a garbociak, illetve a berkiek már-már le is tettek arról, hogy valaha is megnyílik a határ. Még pár hete sem volt semmi jele a változásnak, ám akkor Brüsszelből figyelmeztetés jött, hogy közeledik az utak építésének elszámoltatása, és mivel azokat továbbra sem használják rendeltetésük szerint, így előfordulhat, Romániának vissza kell fizetnie a beruházás költségeit.

A román külügyminisztériumnak ezért hirtelen sürgőssé vált a határnyitás, amiről értesítette az érintett települések vezetőit, majd a magyar felet is. Mindenkit meglehetősen váratlanul ért a román lépés, hiszen eddig minden korábbi sürgető kérésüket udvarias elutasítás fogadta. De aztán léptek ők is, az érintett településeknek pedig két nap alatt sikerült felkészülniük a február 18-i, szombati nyitásra.

A ceremónia mind a tíz helyen reggel kilenckor kezdődött, de például a garbolci főtér már nyolckor kezdett megtelni mikrobuszokkal, személyautókkal. Végül annyian voltak, hogy mire az utolsó is elindult, a konvoj eleje már elérte a határt, amelyet egy vékony csík jelzett, meg a kitárt, kétszárnyú sorompó, mellettük itt is, ott is négy-öt határrendész nézelődött, figyelte az egyre duzzadó tömeget.

Az ország legkeletibb pontján állva semmi különöset nem lát az ember, az országhatár is csak virtuális. Ha nem lenne az út mellett egy arasznyi fehér kő, s nem lenne az oldalaira írva, hogy R (Románia), M (Magyarország) meg 1922, senki sem tudná, hogy itt cikázik a határ. Igen, minden józan észre rácáfolva cikázik. Semmi logika nincs benne, látszik, hogy akik annak idején meghúzták, nem sokat törődtek az ésszerűséggel, s pláne nem az igazságossággal.

Míg gyülekeztünk, megkérdeztem a térség országgyűlési képviselőjét, Tilki Attilát, hogy Strasbourgban vajon tudják-e, milyen kacifántos múltja és jelene van a magyar–román országhatárnak, mire az Európa Tanács tagja sokatmondóan felhúzta a szemöldökét. Aztán még hozzátette, hogy Budapestnek mintha fontosabbak lennének a határ menti ügyek, mint Bukarestnek, bár azt nagyon biztatónak tartja, hogy a garbolci–szárazberki ünnepségen részt vevő Szatmár megye vezetői teljes mellszélességgel az intenzívebb kapcsolatokat szorgalmazzák.

A szatmár-beregi képviselő szavait támasztja alá az is, hogy Budapesttel ellentétben Bukarest azt akarja, március 31-ig a szóban forgó átkelők csupán hetente egyszer, szombaton legyenek nyitva, s majd a forgalom figyelembevételével döntsék el, melyik legyen az a kettő, amelyik mindennap nyitva lesz, de azok is szigorúan csak nappal.

Mint ahogy a garbolci, majd később a szárazberki ünnepségen is hangsúlyozták, a határállomásoknak, utaknak gazdaságélénkítő hatásuk van, a perifériára szorított zsáktelepüléseket csak akkor lehet a fejlődés útjára állítani mindkét országban, ha akkor vannak nyitva az átkelők, amikor gazdasági tevékenység folyik. Például munkába lehet menni, mondjuk Szárazberekről, Sándorhomokról, a két Peleskéről Magyarországra, onnan meg Romániába.

A heti egy alkalom az egész program létjogosultságát veszélyeztetné. Ez ellen azonban nemcsak a magyar külügy és a magyarországi falvak, hanem az odaáti települések vezetői is hevesen tiltakoznak. De nem csak emiatt háborognak. A bukarestiek tervezete a határátkelők működtetéséhez szükséges infrastruktúra költségeit is az önkormányzatokra hárítaná, ami a polgármesterek szerint nonszensz, hiszen ezzel az erővel azt is megkövetelhetnék tőlük, hogy a rendészeket is ők állítsák ki a határra.

A jeles eseményen sok-sok civil felnőtt és gyermek is részt vett, akik közül a zajtai hagyományőrző dalárda és a szárazberki lelkész, Ilonczai Zsombor vezette Hármashatár ifjúsági néptáncegyüttes aratta a legnagyobb sikert. Kicsit meghatódva nézte végig a kulturális műsort a garbolci nyugdíjas házaspár, Juhos István és a felesége is, akik sok egyéb mellett két dologban reménykednek. Abban, hogy a határnyitással talán könnyebben eladhatják a határ melletti almásuk termését Romániában, s abban, hogy öreg Szamarájukba ülve ezentúl gyakrabban látogathatják meg az odaáti rokonokat meg a tőlük alig tizenöt kilométerre lévő történelmi megyeszékhelyet, Szatmárnémetit.