Villám angol - Kollégánk fején remekül állt a szemüveg, ám sajnos alfába nem sikerült lemennie…

Tizennyolc évesek alig múltunk, a Moszkvics, amit kölcsönbe kaptunk, picit több. Krakkóba indultunk, majdnem Rétságig jutottunk, ott az autó úgy döntött, métert sem megy tovább. A motorháztetőt felnyitottuk, néztünk, hümmögtünk. Mások is jöttek, hümmögtek, hogy ez bizony baj, de jön majd Ferkó, aki traktoros, de aranykezű, addig időzzünk a helyi ivóban. Míg Ferkó megérkezett, sört kértünk férfiasnak tűnő keverttel.

A második kör után Töpi, ki nem szokta a terhelést, s a nevét mérete okán nyerte, csodálkozva körülnézett, hogy fiúk, megtanultam lengyelül, mindent értek, amit itt mondanak. Rontottuk volna a hangulatát, ez még nem Lengyelország? Ilyen csodáról azóta sem hallottam.

De rögtön itt a másik tuti módszer, kép is hozzá: egy férfi varázsbottal fej körül matat. Nemcsak vajákol, de rést is üthet a fejen, a tudományt ott önti be, mert itt villám módra még a nyelvvizsgaszintű tudást is garantálják. Ám a jelentkezőnek hinnie kell a módszerben, másképp mit sem ér. Hitben rosszul állok, válogatok hát tovább.

Jöjjön a brainturbo módszer! Kiagyalója Georgi Lozanov bolgár pszichiáter, aki még az '50-es években hírszerző ezredes volt. Paranormális jelenségekkel foglalkozott, s kiderítette, agyunk tanulási képessége végtelen.

Szuggesztopédiás rendszerével könnyen tanulunk, nehezen felejtünk. A lényeg: a relaxáció. Ez való nekem, döntök. A házat, hol majd negyven órát – húszat gépek, húszat tanárok segítségével – élek meg, és 180 ezer forintért tanulni fogok, éppen felújítják. Kőművesek vakolnak, előre sajnálom magam, koppintásukkal kizökkentenek, de felesleges az aggodalom, a másodikon, ahová tartok, már csend van. Mocsonoky Andrea tulajdonos, vezető másfél éve nyitotta az iskolát. – Spanyol, német, angol? – kérdi. Itt ezek a nyelvek választhatók.

– Legyen angol – felelem. Hetente kétszer kellene jönnöm, ezernél több szót tudok majd, azzal eltársaloghatok. Van celeb, ki száz szóval is elboldogul, nézik is őt sokan.

Billenthető fotelágyba ülök. Fülemre klipszet csippentenek, fülhallgatót kapok, homlokomra pánt, szememre videoszemüveg kerül, hol előbb három feliratot látok, majd tekergetés után kettőt, balra a hallott angolt, jobbra a magyar szöveget. Mélyeket sóhajtva előbb csak úgy kell éreznem, a súlyom a földön van (ez még sikerül), majd le kellene mennem alfa állapotba. Ez nagyjából ott van, amikor még nem alszunk, de szinte.

A tulajdonos mondta, a gép agyhullámokat mér, s igazodik hozzám. Lassít, míg az alfa állapottól távol vagyok. Nehezen közelíthetek, mert bár nem számolom, de talán harmincadjára hallom: Tamás vagyok, a hölgy pedig Nathalie, ki Párizsból jött nyelvet tanulni.

Ennél sokkal tovább nem jutunk, pedig a gép már szinte hátramenetbe kapcsolt.

Tiszta erőből lazítok, hogy az EEG-készülék mutassa is, a bal agyféltekém négy százalékon áll, a jobb kis jóindulattal egyet mutat. Ez felelős a kreativitásért, sokat már ne várjunk. Mielőtt elhűlnék, hogy lábon hordozom az agyhalált, a tulajdonos nyugtat, nincs baj, csak pörög az agyam, nem tudok ellazulni. Másnak jobban megy, kérdem félve. Van, kinek elsőre 95 százalék összejön, ők gyorsabban haladnak, önnek kicsit tovább tartana. Mondja, azért a tudat alatt elraktározódott némi tananyag, ha legközelebb jövök, a tanár segít aktivizálni a tanultakat. A bemutató óra ingyenes volt.

Kissé bizonytalanul mondom, nem tudom, mikor jövök újra. Hanem az utcán nézegetek, jön-e egy angol, s kérdezze, hol van a Bokréta utca? Kapásból, jó angolsággal vágnám rá: Tamás vagyok, sajnos nem tudom.