Ahol a szeretet betakar

– Egy kicsit bolondnak kell lenni ahhoz, hogy az ember önként újra és újra megszúrassa magát a méhekkel – kacsint ki az arcát védő háló mögül Kriszti nővér. Kezdődik a méhészszezon, Kisbori nővérrel egyre sűrűbben fordulnak meg a kaptárak körül. Öt méhcsaláddal kezdték, most negyvenről gondoskodnak. Szakszerűen! Az eredetileg matematika–fizika szakos tanár Kisbori nővér és a vegyész végzettségű Kriszti nővér ugyanis 2004-ben Gödöllőn elvégeztek egy méhésztanfolyamot, hogy hozzáértő módon vághassanak bele a monostori méz „gyártásába”.

Szent Benedek regulájának egyik fontos kérése, hogy a szerzetesek kétkezi munkát végezzenek. De csak másodsorban – a ciszterci nővérek életének középpontjában ugyanis Isten dicsérete áll. Monasztikus életformájuk lényege az imádkozás, napjában hétszer. Korán, háromnegyed ötkor kelnek, és 25 perc múlva már összegyűlnek az első közös imádságra.

– Az emberek rendszerint akkor imádkoznak, ha marad rá idejük. Mi épp fordítva csináljuk: az imában élünk, ahonnan rövid időkre kiszakadunk dolgozni – jegyzi meg Olgi nővér, azaz dr. Horváth Olga apátnő. A közösség 14 évvel ezelőtt választotta meg vezetőjéül, helyét pásztorbot jelzi az Isten házában.

A monostor templomának ciszterci egyszerűsége – a díszítés nélküli hófehér falak, a hármas tagozású ablakokon reggeltől estig beáramló fények – mind a lényegre irányítják az istenkeresők tekintetét. A fából készült, nyitott fedélszék császárfája, ellentmondva a gravitáció szabályának, nem lefelé, hanem felfelé húz. Akárcsak a mély, tiszta liturgia és a fehér habitusba öltözött szerzetesek.

Magyarországon körülbelül ezer szerzetesnővér él, legtöbben a domonkosok, a szociális testvérek és a karmeliták közösségében. Minden második apáca 80 év fölötti.

A kismarosi ciszterci monostor 16 nővér otthona. Közöttük a legidősebb a 86 éves Zsuzsa nővér, az üldöztetés idején született közösség első tagjainak az egyike, s emiatt vérzivataros időknek is a tanúja.

A ciszterci nővérek története a magyar szerzetesrendek feloszlatása után öt évvel kezdődött. 1955. szeptember 8-án egy budapesti albérleti szobában Tímár Ágnes örökfogadalmas ciszterci nővér három fiatal lánnyal – Lénárd Ödön piarista atya lelki vezetésével – elkezdte a szerzeteséletet. Az üldöztetés dacára is ezt az életformát választották, olyan erősen élt bennük az Isten utáni vágy, s hogy válaszoljanak az ő hívására. A közösség a Boldogasszony Háza nevet választotta.

Az elöljárót a hatvanas években két ízben is a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétellel” vádolták meg és börtönbüntetésre ítélték. „Bűntársaival” együtt Zsuzsa nővér összesen két évet ült. Titokban hittanórákat tartott, ez volt a bűne. Lénárd Ödön atyát 18 évre zárták be.

Ágnes nővér szabadulása után, 1968-ban a közösség egy csöndes helyet keresett Budapesttől távolabb, ahol zavartalanul megerősödhettek a közös imádság és a testvéri szeretet által. Kismaroson, a Börzsöny oldalában vettek telket, rajta egy kis faházzal. Évtizedek alatt ebből nőtt ki a mai monostor modern templomával, folyamatosan bővülő épületeivel és gondozott kertjével.

– A ciszterci szerzetesek már a középkorban is törekedtek arra, hogy szép környezetben éljenek, számukra a monostor a Paradicsomot, a mennyei Jeruzsálemet testesítette meg. Azt a harmóniát, amire mindenki vágyik – magyarázza Zita nővér. – A lelkiségünkön kívül fontos számunkra a testi egészség megőrzése  is. A gyógytornász végzettségű Márti nővér rendszeresen megmozgat minket. Kosarazni is szoktunk. Nem számoljuk a pontokat, hanem együtt örülünk minden kosárnak.

A nővérek a régi másolóműhelyek mintájára mintájára az úgynevezett szkriptriumban – egy közösségi térben, ahol mindegyiküknek van egy íróasztala – együtt olvassák minden reggel a Szentírást. Ebben a helyiségben (ami könyvtár- és egyben közösségi helyiségtér is) jórészt teológiai- és lelkiségi könyveket találunk. A monostor mindennapi működésének lételeme a számítógép és internet (legyen szó szakdolgozatírásról vagy adóbevallások elküldéséről), de csakis célirányosan használják. A közösségi helyiségben áll egy zongora is….

– Csak ritkán, kikapcsolódásképpen egy-egy közösségi ünnepen játszom rajta – simogatja meg a hangszert Zita nővér, akinek zongoratanári végzettsége van. – Sokat kaptam a zenétől és tanítottam is. A szüntelen imádságban megélt, bensőséges istenkapcsolat vezetett el ide. A ciszterci nővérek közt találtam meg a szeretet iskoláját.

A nővérek a több évtizedes üldöztetés idején civil munkahelyeken dolgoztak. A közösség legtöbb tagja diplomás. Van, aki már valamilyen főiskolai, egyetemi végzettséggel érkezik a közösségbe, de van, aki később, a közösség tagjaként tanul tovább. Általában teológiát, és emellett azt, amit az élet és Isten hívásként eléjük állít. Az a nővér például, aki kertészmérnöki végzettséggel érkezett a közösségbe, szerzetesként mérlegképes könyvelői tanfolyamot végzett el.

A nővérek többségének nincs munkaviszonya; az egyháztól támogatást, a hívektől adományokat kapnak, a monostor pedig sikeres pályázatok révén szépül, fejlődik. Mégis keményen dolgoznak, azon túl, hogy saját maguk mosnak, főznek, takarítanak.

– Kerestük, hogy teremtő, kreatív munkával mit tudnánk hozzátenni a megélhetésünkhöz. Kiváló gyümölcstermő vidék ez, elkezdtünk hát bogyós gyümölcsöket vásárolni a helyiektől, és lekvárt főztünk belőle. Először csak magunknak, így olcsóbban jöttünk ki – emlékszik vissza az apátnő. – Aztán idővel egyre több környékbeli szegény család keresett meg bennünket, hogy vegyünk tőlük még több gyümölcsöt, mert nincs kinek eladniuk a termést. Segítenünk kellett. A falu is így tett annak idején, amikor lakói befogadták és óvták üldözött testvéreinket, nem árulták el ittlétüket az időnként megjelenő titkosrendőröknek.

A lekváron és a mézen kívül készítenek szörpöket, birsalmasajtot, feketeribizke-teát – most már eladásra is. Több száz üveg sorakozik a parányi bolt polcain, többek között csipkebogyó, málna, szeder, fekete és piros ribiszke, kökény, birsalma, bodza. Mind magas gyümölcstartalommal, tartósítószer nélkül, mutatja Henriett nővér. „Monostori Ízek”, ez áll az üvegeken, amelyek kelendőek a szerzetesi és adventi vásárokon, búcsúkon. Azért a hatékony marketingről még van mit tanulniuk, ismerik be.

A ciszterci szerzetesek sosem éltek a világtól elzárkózva, tudásukat –  például a sajtkészítésről vagy a gyógynövényekről – készséggel megosztották másokkal. Nem ritkán ispotályt működtettek a monostor mellett. Ezt a szellemi örökséget követték a nővérek, amikor a Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostora 1991-ben létrehozta Kismaroson a mozgásszervi szakrendelést dr. Fejérdy Gábor, a monostor lelkisége mellett oblátusként elkötelezett ortopéd traumatológus szakorvos vezetésével. Ajándék ez Kismarosnak, amely szeretetével betakarta őket.

– Nem kapunk OEP-támogatást, szolidaritási alapon működünk: bárki jöhet hozzánk, mi pedig azt kérjük, annyival járuljon hozzá a kezelése önköltségéhez, amennyivel őszintén tud. Aki megteheti, többet ad, így részesülhetnek a szerényebb lehetőségű betegek is a gyógyító szolgálatokban – magyarázza vezérlőelvüket dr. Fejérdy Gábor. Nem lepődik meg a kétkedésem láttán, hiszen számos közgazdász ismerőse is a csodájukra jár. – Pedig nincs itt semmiféle csoda, „csak” becsületes, tisztességes gyógyítás, amit nem a pénz vezérel. Ezt a rendelőt 26 éve az emberek jósága tartja fenn.

Egy kis helyiségben kezdték el a gyógyító munkát, heti néhány órában; ma már kétszintes komplexum várja a betegeket, az ortopédiai, mozgásszervi vizsgálattól a fizikoterápián át a gyógytornáig. A szakrendelő motorja a Fejérdy házaspár, s a dolgozók közt találjuk a monostor egészségügyi végzettségű nővéreit is.

A gyógytornász Márti nővér értékteremtő munkája azért is rendkívüli, mert az emberek közt szolgál – a ciszterci nővérek ugyanis rendszerint a monostorban fogadják őket. Hívőket és útkeresőket, ifjúsági csoportokat, plébániai közösségeket. Bárkit szívesen vendégül látnak, aki szeretne elcsendesedni, megpihenni, velük együtt imádkozni.

– A monostorunk nem szálloda vagy turistaház  – jegyzi meg Zita nővér –, hanem egy találkozási hely, ahol a külső csend összeér a belsővel.

A napközi imaórát együtt imádkozzuk a nővérekkel, akik ezen az imádságon – és napközben is – sötétkék, kapucnis ún. kiskullát viselnek. A reggeli és az esti imádságra pedig hosszú, fehér, de szintén kapucnis ruhát vesznek fel. Vasárnapokon és ünnepnapokon láthatjuk rajtuk a ciszterci szerzetesek fekete-fehér habitusát, szintén kapucnival.

A kismarosi nővérek nem hordanak fátyolt, amire a közösség története ad magyarázatot. A börtönben a nővéreknek ugyanis fejkendőt kellett viselniük, és emiatt sokat gúnyolták őket. Amikor a fordulat után ők is viselhették már a habitust, a fátyol a börtönben tapasztalt megalázásokat idézte fel bennük. Azt kérték ezért Rómától, hogy fátyol helyett kapucnit viselhessenek a szerzetesi ruhájukon, amire meg is kapták az engedélyt. A kapucni, amit régen a kisgyerekek viseltek, szerzetesi létük lényegét fejezi ki: azt, hogy Isten gyermekei.

A monostort 1993-ban apátsági rangra emelték. Címerük fehér-piros színe az üldöztetés idején a habitust helyettesítő szalagokra utal: a novíciákat fehér, az örökfogadalmasokat piros szalag jelölte.

– Míg egy jelöltből novícia, majd örökfogadalmas nővér lesz, hat-hét év is eltelik. Az elköteleződés során a hűség számos próbáját kell kiállnia a jelentkezőnek. Ha megismerünk egy új jelöltet, próbáljuk neki megtalálni azt a területet, ahol boldogan kiteljesedhet – meséli az apátnő. – Azt szorgalmazzuk, hogy a teológiai képzésen kívül tanuljon „polgári” foglalkozást is. Szívesen látjuk itt, de nem marasztaljuk. Fontos, hogy érezze: szabadon dönt.
Hanka nővér a közösség legfiatalabb tagja, júniusban szeretne egyszerű fogadalmat tenni. A 23 éves novíciának fiatal kora dacára óriási csapásokból kellett már felállnia: elveszítette a bátyját és meggyógyult egy tüdőáttétes pajzsmirigyrákból. Egy alföldi faluban, jómódú családban nevelkedett. Amikor katonatiszt szülei egyházi iskolába íratták – csakis azért, hogy nívós oktatást kapjon – a lány, aki hittanból bukásra állt, „mentő feladatként” kapta, hogy készítsen interjút egy Domonkos-rendi nővérrel.

– Kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, ahogy az én érdektelenségem ellenére könnybe lábadó szemmel mesélt arról, mennyire boldog. Visszaemlékezve úgy érzem, aznap az Istennel találkoztam. Még évekig lázasan kerestem az utam, de egyre nagyobb hangsúlyt kapott az életemben Isten. Ábécérendben jártam a női szerzetesrendeket. Szerencsére a ciszterci elöl van! Tizenkilenc éves koromban jöttem ide. Édesapám azt mondta: ha kilépek az ajtón, az örökre becsukódik mögöttem. Mégis eljöttem…

Minden évben kétszer, karácsonykor és húsvétkor a nővérek meglátogatják a családjukat – elviszik nekik a megtestesülés és a feltámadás örömhírét.

– Gyakran még a mélyen vallásos szülők is nehezen tudják elfogadni, ha a gyerekük szerzetes lesz. Sokáig csak a veszteséget látják – mondja Zita nővér. – Mind különbözőek vagyunk itt, de mindannyiunkat Isten szeretete vezetett ide. Már sok éves hagyományként pünkösdhétfőn meghívjuk a szüleinket, hogy együtt töltsük velük ezt a napot. Az elfogadásban talán az segít a legjobban, ha a saját szemükkel látják: az égre nézünk, de két lábban a földön járunk – boldogan.



Szijjártó Gabriella riportja
Kállai Márton felvételei