Filmes mesék kárpitosa - A kekeckedők lehangolják, de ha szabad kezet kap, az feldobja

Tizennégy évesen, 1978-ban került a budapesti Madách Imre Gimnázium irodalom–dráma tagozatára. Az akkor indult képzési formát Várkonyi Zoltán álmodta meg: legyen középfokú előkészítője a Színház- és Filmművészeti Főiskolának. Zsolt hajdani osztálytársai közül többen is pályára kerültek: Görög László, Kaszás Gergő, Kautzky Armand színész lett, de akadnak rendezők is. A kissé renitens Zsolt a gimnázium két drámai évfolyamán is megfordult. Pedig kiskunhalasi nagyapja és nagybátyja a fegyelmezettebb oldaláról ismerte.

Apró gyerekkorától atyai felmenői halasi kárpitos- és asztalosműhelyében töltötte a nyarakat, ahol buzgón tanulta a mesterfogásokat. Úgy is volt eltervezve: ő viszi majd tovább a kiskunhalasi „boltot”. Ám rendőrtiszt édesapja és újságíró édesanyja hallgatott a lágymányosi általános iskola magyartanárára: küldjék el felvételizni a jó svádájú, jó humorú gyereküket az induló irodalom–dráma tagozatra.

Azt mondja: nem a tanulással volt baja ott. Inkább a hangnemmel, amelyet egyes reál szakos oktatók használtak a „bohócosztály” virgoncabb tagjaival szemben. Ő végül  estin érettségizett öt év után. Játékoskedve nem kopott meg, de nem vágyott már főiskolai szintű színészképzőbe sem. Inkább a térképrajzolást tanulta ki a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalatnál. Egyike lett a legjobbaknak, kapta szépen a fizetős munkákat. Csak aztán egy szakszervezeti bizalmi rossz hangon szólt hozzá. Közös megegyezéssel búcsúzott a cégtől.

Friss munkanélküliként korzózott a Váci utcában, amikor meglátta a Vígszínház hirdetését: díszítőt keresnek kamaraszínházukba. Pepecselés a kellékekkel, apróságokkal az előadás előtt a színpadon, gondolta. Nem sokkal később hatméteres díszletfallal egyensúlyozott a Pesti Színház zsinórpadlása alatt. Azt nézték a szakik, van-e érzéke a sajátos feladathoz. Pár év múlva Zsolt volt a Pesti helyettes színpadmestere.

Aztán egy berlini vendégjáték előtt kiderült, hiába volt már vonatjegye is, egy színházi főszakszervezetis  lehúzatta a listáról, hogy maga utazzon helyette. Zsolt mindjárt fel is mondott, repülőjegyet vásárolt, s mire a társulat vonata befutott Berlinbe, ő már ott várta őket a pályaudvaron.

Sikere volt a betyáros húzásnak, csak épp a munkáját nem kapta vissza. Berlinben maradt hát, hiába számított még az disszidálásnak.

Nem tűntek rossznak a kilátásai. Nyergesék a német Sattelmayerből magyarosították a nevüket. A németek ígérték: Zsoltot „visszanémetesítik”, kap majd állampolgárságot, addig is kosztot, kvartélyt, zsebpénzt. Csak hát a szíve még előtte hazahúzta hátrahagyott szerelméhez.

Berlinbe akkor disszidált újra, amikor már gyermeke született a lánytól, másfél év katonaidejét is kitöltötte, majd fia édesanyja elmondta neki: ő bizony már mást szeret. Hajdani pesti vendéglátóssal járta a német fesztiválokat. Árultak lángost, gulyást. Inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel, de Zsolt közben némileg beletanult a vendéglátásba is. Utóbb annak is hasznát vette, de előbb még hazajött a németeknél megismert magyar párjával, akitől második fia született. Vonzotta őket, hogy változott a rendszer.

Kiskunhalason terveztek új életet pár hónapos gyerekükkel. Munka akadt a műhelyben. Fő megrendelőjük, egy hirtelen meggazdagodott finánc sorra vásárolta a házakat, amelyeket a Nyergesék felújította antik bútorokkal rendezett be. Egyik-másik darab úgy le volt robbanva, lehetetlennel tűnt határos rendbe tenni.

Nyerges Zsolt felmenői megoldották. Csak egy bibi akadt: ami a fizetségből Zsoltnak jutott, arra mégsem lehetett jövőt építeni. Köszönte az újabb mesterkurzust, aztán Pestre költözött megint.

Volt „vendéglátósként” került csálingeri állásba a Liszt Ferenc téren nyíló első kávézóban, az Inkognitóban. Lépegetett feljebb, lett pultos, üzletvezető. Majd társtulajdonos több befutott alternatív kávézóban.

Így peregtek le harmincas évei. Valamelyik üzletében ücsörögve, olvasgatva, esti standozással. A Mélypont, utolsó korcsmája, a Magyar utcában nyílt meg. Hamar megkedvelték az egyetemi negyed diákjai. Csak közben Zsolt élete is olyan szintre zökkent, mint amilyet a korcsma neve jelzett. Ez ügyben annyi tudható: két fia után lánya is született, nem igazán tervezve, nem oda, ahova rendjén lett volna. Zsolt próbálta elrendezni, amit ilyen esetben illik. Végül nem maradt semmije. Akkor hívta fel egykori dráma tagozatos barátját: nem pénzt kért, munkalehetőség után érdeklődött.

Ajánlással került az egyik új honi filmstúdióban forgó, Hellboy című amerikai szuperprodukcióba. Tudta már, mit jelent a díszítői állás. Nem voltak illúziói, de svádája, humora a régi maradt. Híre ment: a társainál bő évtizeddel idősebb, de strapabíró kolléga adott esetben a kárpitoskalapáccsal, egyéb szakszerszámmal is boldogulna. A Borgiák című kanadai– ír–magyar tévésorozatban bíztak rá először, mintegy próbaképpen, mesternek való feladatot. A berendező szerint rút huzatú, ám eredeti reneszánsz bútorokat kárpitozott át.

Látták, mit tud. Akkor félig összekalapált faléceket toltak elé: üsse össze abból a Borgiák trónusát. Harminc részben, három évadon át ott díszelgett műve minden epizódban. Nyerges Zsolt azt mondja: kekeckedők, pökhendiek ma is lehangolják.

De amikor szabad kezet kap, egész világ előtt bizonyíthat – az rendesen feldobja.

Az elmúlt tíz évben egyebek közt olyan nemzetközi produkciókban dolgozott, mint a Houdini, Drakula, Season of the Witch. Olykor Nicolas Cage, Jude Law, Jeremy Irons, Jason Statham, Melissa McCarthy és hasonló nevek ballagnak el műhelye mellett. Megszokta a közelségüket. Meló közben eszébe jutnak olykor kiskunhalasi felmenői. Hálás azért, amit tőlük tanult. Szakmai fogásokat, és azt is: nincs lehetetlen.

Minap, a viking időkben játszódó Last Kingdomban bőrművesként is próbára tették. A 10. század környéki bőrtáskát utánzó remeke hamar kamera elé került. Utóbbi film kedvéért maga is vikingesre vette a figurát, hadd bámuljon az utca népe. Játékos kedvén ötvenen túl sem fognak az évek.