Istentől sugalmazottak

Szokták mondani, hogy a Biblia a könyvek könyve. Valóban, hiszen a görög szó magyar fordítása is könyveket jelent. Pontosabban könyvtekercseket. Ezek a tekercsek az ókorban papiruszra íródtak, amelyek Egyiptomból származtak, viszont a mai Libanon területén található föníciai Büblosz városában hajózták be őket, s szállították az akkor ismert világ minden tájára. Valójában erre a városra utal a biblia szavunk.

A kifejezés tehát többes számú. A Biblia ugyanis – bár manapság általában egy kötetbe kötik – számos könyv gyűjteménye. Megkülönböztetjük a héber Bibliát és a keresztények által használtat, amely az Újszövetséget is tartalmazza.

A szövetség ez esetben a teológia, vagyis az Istenről szóló tudomány (szintén görög szóös?szetétel) kifejezése. Az Ószövetség Istennek az ő népével, a zsidókkal kötött szövetségét fejezi ki. A keresztény tanítás szerint Isten a szövetségét Jézus Krisztus által kiterjesztette a többi nép számos tagjából álló egyházra.

Miképpen állt össze a Bibliának nevezett könyvgyűjtemény, és miért éppen azokat a  könyveket tartalmazza, amelyeket? A Biblia összeállításának folyamatát nevezzük kanonizációnak. A kánon héber-görög eredetű szó, mérőzsinórt jelent. Mint amilyent az építkezéshez használnak, amikor a falat húzzák, hogy az egyenes legyen, egyetlen tégla se álljon se kijjebb, se beljebb a fal síkjából. Vagyis a Bibliában minden benne van, ami Istentől sugalmazott, viszont semmi sincs benne, ami nem tőle származik.

Igen ám, de valójában mely bibliai könyvek azok, amelyek isteni sugallatúak? Ez óriási viták során dőlt el. Mint ahogyan a Biblia írása, úgy a kanonizálása sem egyik percről a másikra történt, hanem több évszázadon keresztül. Természetesen előbb a héber nyelven íródott Ószövetség állt össze. Ennek is az először elfogadott és gyakorlatilag sosem vitatott része a Tóra, más elnevezéssel az öt mózesi könyv.

Volt olyan zsidó csoport – a szadduceus –, amely az írások isteni ihletettségének tekintetében itt meg is állt. A Jeruzsálemtől távolabb élő – például az alexandriai – zsidóság megengedőbb volt, ők még eredetileg görög nyelven íródott iratokat is tartottak szentnek.

Nem csak az egykori hittudósok tusakodtak azon, hogy mely könyvek isteni ihletettségűek, de vitatkoztak az elmúlt évtizedekben, évszázadokban a kutatók a héber Biblia összeállásának történetéről is. A 19. században alakult ki az az álláspont, amely szerint Krisztus után 100 körül a Jamniában tartott zsinaton véglegesítődtek a héber Biblia könyvei. A ma uralkodó álláspont szerint a héber kánon már több száz évvel korábban kialakult.

Nem így gondolták ezt a görög műveltségű zsidók, akik a héber nyelvű bibliai könyvek görög fordításához, a Septuagintához újabb könyveket csatoltak a Krisztus utáni századokban.

Ezeket nevezzük deuterokanonizált vagy másodkanonizált könyveknek. Ez utóbbi könyvek isteni ihletettségéről a keresztények között is vita bontakozott ki. A 4. században élt Hieronimus – magyarosan Jeromos – fordította le a Biblia valamennyi könyvét az eredeti nyelvezetéből: az Ószövetséget héberből, az Újszövetséget görögből az akkoriban világnyelvvé váló latinra. Ezt a fordítást nevezzük Vulgatának. Érthető, hogy Hieronimus tekintélye hatalmas. Ő azon az állásponton volt, hogy a deuterokanonizált könyvek nem Istentől sugalmazottak, ezért nincs helyük a Bibliában. A Damasus pápa idején, 382-ben tartott római zsinaton elfogadott kánonban ezek a könyvek nem is szerepelnek. Nem úgy a másfél évtizeddel később, 397-ben megtartott harmadik karthágói zsinat határozata szerint. Itt az az álláspont kerekedett felül, amely szerint ezek a könyvek is a Biblia részei.

Végül hosszú évszázadokon keresztül ez a nézet diadalmaskodott.

A vita a 16. században, a reformáció idején lángolt fel ismét. Luther határozott álláspontja  szerint a deuterokanonizált írások nem Isten által sugalmazottak. A római katolikusok által ugyanennek a századnak a közepén tartott tridenti zsinat viszont egyértelművé tette, hogy az egyház ragaszkodik ezekhez a könyvekhez is. Innen ered a katolikus és a protestáns Szentírás terjedelme közötti különbség.

És mi a helyzet az Újszövetség kanonizációjával kapcsolatban? E tekintetben egyetértés van a keresztény egyházak között, valamennyiük Bibliája 27 könyvet tartalmaz. Luther ugyan kételyének adott hangot Jakab levelét illetően, ugyanis abban túlontúl nagy szerepet kap a cselekedetek általi üdvösség – szemben Pál apostol tanításával –, ám végül ez a könyv is az Újszövetség része maradt.

Akkor tehát hány könyvből is áll a Biblia?

A protestánsok által használt Ószövetség 39 könyvből áll, a római katolikusoké – amelyben megtalálhatóak a deuterokanonizált könyvek is – 45-ből. Ehhez jön még az Újszövetség egységesen használt 27 könyve, vagyis összesen tehát 66, illetve 72 könyv. Ráadásként a keleti ortodox egyházak Bibliája további hét könyvet tartalmaz. Sőt egyes ősi keresztény egyházak (szírek, koptok, etiópok) Szentírásának újabb kilenc könyv is része.

Azokat a könyveket pedig, amelyeknek az isteni ihletettsége némelyik vagy valamennyi egyház által vitatott, apokrifoknak nevezzük. Vannak közöttük Krisztus születése előtt keletkezettek, de többtucatnyi evangélium is, például Máriának, Jézus édesanyjának tulajdonított írás éppen úgy, mint Tamás vagy Mátyás apostolnak. Történetileg érdekes írások, ám szerzőik valójában ismeretlenek. Annyi bizonyos csak, hogy nem Jézus környezetéből kerültek ki, csupán a tekintély reményében hivatkoztak rájuk íróik. Ezért aztán a műveik nem is lehetnek a Biblia részei.