Kincsek a mélyben - Történetek

A történet, legalábbis a Szabad Föld számára, tíz évvel ezelőtt kezdődött: 2007-ben az egyik márciusi számunkban írtunk egy fantasztikus vállalkozásról. Az Octopus Csoport a tengerek, óceánok mélyére süllyedt történelem felkutatását tűzte ki céljául. Akkor indult az első magyar víz alatti régészexpedíció Brazíliába, egy 1700. május 29-én, Pernambuco brazil állam partjainál elsüllyedt, s a Holland Kelet-indiai Társaság tulajdonában lévő, Voetboog nevű hajó felkutatására.

A cikk mesés kincsekről tudósított, merthogy a kutatók Hágában és Indonéziában megtalálták a rakomány pontos és részletes dokumentációját. A megmaradt feljegyzések szerint a Batáviából (ma Jakarta) 1700. január 21-én indult hajó „ládaszámra szállított japán és kínai porcelánokat, nemesfémet, 233 ezer holland aranydukátot (ez ma nagyjából százmillió dollárt ér), különböző drágaköveket, igazgyöngyöt”. A 109 főnyi személyzet – katonák, tengerészek, tisztek, orvosok, ácsok, szakácsok – Adriaan de Ruiter kapitány parancsnoksága, továbbá 18 ágyú, 28 puska és 6 pisztoly védelme alatt indult utolsó útjára.

Nem csoda, hogy izgalommal vártam a találkozást a tíz év előtti expedíció vezetőjével, Szalóky Attilával, no és persze a kincsekkel…


– Hogyan lesz egy magyar fiatalemberből víz alatti régész?

– Leghelyesebb, ha először könnyűbúvárkodik, én is így kezdtem 1975-ben. Ez lett a szenvedélyem, olyannyira, hogy húsz évvel később megalapítottam az Octopus Tengeri Régészeti Kutató Egyesületet.

– Vagyis Kossuth után: Tengerre, magyar?

– Azt valljuk, amit Bob Ballard amerikai tengerészparancsnok, tengerkutató és felfedező mondott – amúgy ő fedezte fel 1985-ben a négy kilométeres mélységbe süllyedt Titanicot is –: „A tengerek és az óceánok mélye többet rejt a múltunkból, mint a világ összes múzeuma együttvéve.” Gondoljon bele: a Föld 70 százalékát víz borítja, de a mélységek titkait még mindig csak pár százalékban sikerült megismernünk.

– Megtalálták a Voetboogot?

– Addig már több sikeres hajóroncskutató expedíciót indítottunk Dél-Afrikába, Mozambikba, Kubába, sőt Magyarországon is…

– Magyarországon?

– Ez 2004-ben történt: III. Károly (1685–1740) magyar király római kori gyűjteményét szállító, 1723-ban elsüllyedt dereglyéjét kutattuk fel a Tiszában.

– Aztán irány Brazília?

– A Brazil Régészeti Hatóságtól a világon egyedül mi kaptunk kutatási engedélyt. Nemcsak a Voetboogot kerestük, hanem a kutatási területen nagy számban elsüllyedt és addig feltáratlan roncsokat is. Ez egy történelmi hajóút, amelyen regisztráltan és nem regisztráltan nagyjából 13 ezer elsüllyedt hajóroncs található. Volt hát mit keresnünk, köztük természetesen a Voetboogot is, amelyet 300 éve senki nem talált meg.

– És önök?

– Két év alatt 107 hajóroncsot pozicionáltunk, közülük 22 volt olyan, amivel akár az óceánon is át tudtak kelni. Az egyik elsüllyedt hajó 80-85 százalékos biztonsággal megállapíthatóan a Voetboog volt. Az itt fellelt tárgyak: az egyik horgony, a kötélzet feszítésére használt fagyűrűk, a vas- és bronzszegek megegyeztek a Fluyt típusú hajókon alkalmazott tárgyakkal, a szokatlanul nagy mennyiségű japán és kínai porcelántöredék pedig megegyezett a Voetboog szállítmánylevelében írtakkal.

– Ha az irodájában körülnézek, gyönyörű hajómaketteket, a merülésről és a víz alatti régészetről szóló szakkönyveket látok; hol vannak a kincsek?

– Egyelőre a víz alatt… Ugyanis nekünk csak kutatási engedélyünk volt, feltárási, vagyis olyan, aminek birtokában fel is lehet hozni a leleteket, mind a mai napig nincs. Bonyolult a jogi helyzet, túl sok a hatóság, a szerződő fél ebben a történetben, s lehet, hogy nem mindenki akarja ugyanazt…

– Akkor hogyan tovább?

– Várakozunk. De valamiből élni is kell, ezért nekiláttunk megcsinálni egy mélytengeri robotot, ugyanis az elsüllyedt hajók nagyobb része akár 5000 méteres mélységben található.
Egy ilyen, felszínről irányított robot azonban szinte megoldhatatlan műszaki feladatot jelent.
Egyrészt ki kell bírnia az akár 600 atmoszférás nyomást, ami 600 tonnával nyom minden négyzetmétert, másrészt a működéséhez szükséges elektromos kábel lejuttatása még nagyobb gond. A súlya ugyanis lehúzná a felszíni hajót, miközben olyan áramerősséget kellene biztonsággal, tehát a rövidzárlat veszélye nélkül lejuttatnunk a mélybe, ami egyelőre elképzelhetetlen. Tehát ki kellett találnunk egy helyszínen működő áramforrást.

– Mintha az ilyesmit hívnák akkumulátornak…

– Igen, csak ezek lemerülnek, ráadásul minél nagyobb a teljesítményük, annál súlyosabbak, valamint időről időre lejár az üzemidejük. Vegyük csak a minden tengeri hajós számára kötelező mentőmellény vészvillogóját.
Ha a vízbe esik az ember, ez a villogó fény segíti a megtalálását. Csak Amerika keleti partján hatmillió mentőmellényt használnak, amelyeken félévente-évente akkor is kicserélik az akkut, ha egy percig sem használták. Senki nem tudja, hány hajó szeli az óceánokat, de mondjuk: tízmillió.
Ezeken kötelező tartozék a vészjelző bója, azokban is állandóan cserélendő akku található.
Az általunk feltalált megoldáshoz – amely egyébként világszabadalom – nincs szükség akkura: a vízbe került áramfejlesztő a sós víz hatására kezd dolgozni. Erre a projektre létrehoztuk a SWES Technologyt, s terveink szerint idén nyáron már kaphatók is lesznek az első termékeink. Ilyen a búvárlámpánk, a hajósoknak, halászoknak biztonságot jelentő villogó fényeszközeink, a mentőmellények energiaellátását biztosító áramforrás vagy a telefontöltő. Mindeközben rájöttünk, hogy a találmányunk nemcsak a sós, hanem a szennyvízben is működik, ami azért jó, mert tenger nincs mindenütt, míg szennyvíz igen. Csináltunk egy próbát a győri szennyvíztelepen. A technológiánk alkalmazásával elvileg 71 mW/óra villamos energia állítható elő, míg az egész város kommunális áramfogyasztása 51 mW/óra. Az előzetes kalkulációk alapján a mi áramunk előállítási ára pedig lényegesen kisebb, mint a jelenleg kínált áramé.


Úgy tűnik tehát, a kincskeresők, ha nem is a tengeren, de a szárazföldön mégiscsak megtalálták, amit kerestek.