Magyarok ukrán szorításban - Riport

Szegény embert az ág is húzza. Ukrajnát ráadásul a magyar határrendészet számítógépes rendszere is, amely a legváratlanabb pillanatokban romlik el, megakadályozva az átkelést. Pedig Kárpátaljára még most is sok magyar jár át pénzt költeni, odaátról pedig még többen pénzt keresni hozzánk, csak hát azok a gépek... Mi is majd’ egy órája állunk már mozdulatlanul Beregsuránynál, a sor meg csak egyre duzzad.

Egy öreg Audi 100-as áll előttünk, nyolcvanliteres tankjával az egyik legmegbecsültebb üzemanyag-szállító jármű errefelé. A benzinnel, gázolajjal történő üzletelés ugyan már messze nem olyan kifizetődő, mint nyolc-tíz éve, de ezzel a típussal így is megkereshető hat-hétezer forint fordulónként.

A mi audisunk is ebből él, most azonban nem ezért volt a család Nyíregyházán. Nagyobbik lányuk a magyar állam ösztöndíjával a budapesti Corvinus Egyetemen tanul, ahol az anyakönyvi kivonatának hivatalos fordítását kérték a minap, de ezért egy kisebb vagyont követeltek volna Ungváron, elmentek hát Nyíregyházára.

Ott sem volt olcsó a fordítás, de még így is megérte a hosszú út. Az ötven körüli sofőrnek amúgy van rendes foglalkozása, szobafestő, de ma már kifesti mindenki maga a saját lakását, feleli akkor, amikor azt firtatjuk, hogy meg lehet-e élni a szakmájából.

– Megyünk mi Szegedre – szól ki a lehúzott ablakon az eddig keresztrejtvényt fejtő felesége. – A lányunkat a diploma után oda hívják közgazdásznak, ha költözik, megyünk utána. Itt már nem lehet élni. Ez az ország lassan szétmállik, mint a vizes kenyér.

– De ha megy mindenki, kinek tudják eladni a házukat?

– Belső-Ukrajnából, Galíciából és még messzebbről folyamatosan jönnek az érdeklődők. Lassan már Beregszászon is többen lesznek az ukránok, mint a magyarok meg a ruszinok. Már nálunk is jártak érdeklődők.

Meghallották, hogy Skóciába hívnak parkgondozónak, de aztán csak nem mentem, mert csupán háromfontos órabért ígértek. Az pedig még nekünk is kevés. De majd Szegeden! – mondja, aztán beugrik a kocsiba, mert hirtelen meglódul a sor.

Az ellenőrző kalitkához érve piros fedelű, azaz magyar útlevelet nyújt a határőrnek, pedig az nem életbiztosítás manapság a határon. Az ukrán törvények ugyanis elvileg nem teszik lehetővé a kettős állampolgárságot, újdonsült ismerősünk pedig, mint a legtöbb odaáti magyar, az ukrán mellett magyar állampolgársággal is rendelkezik.

Van, aki cseh vagy szlovák állampolgárságot szerzett – igaz, az nem magyar, hanem ukrán vagy ruszin.

Mint például a megyei migrációs hivatal vezetője, aki egy közlekedési szabálysértés után lepleződött le Ungváron.
Cseh rendszámú autójával behajtott egy védett útra, megállították, de még neki állt feljebb, hiszen ő „nacsalnyik”, mire a rendőrök előállították. Ott derült ki, hogy aki az ukrán állampolgárság egyik legfontosabb megyei őre, cseh útlevéllel, állampolgársággal is rendelkezik.

Az állampolgári mizériának már magyar politikai áldozatai is vannak. Március elején a záhonyi átkelőnél valaki Csap alpolgármesterét videózta le, amint a piros útlevelét nyújtja a magyar határőrnek, s feltette a videót az internetre. Balogh Oszkárt, aki egyébként a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségében az egyik legfontosabb gazdasági szakértő, azonnal berendelték Ungvárra a biztonsági szervek.

Hogy ki készítette, s kinek a megrendelésére a videót, nem tudni.

Valószínűleg nem is fogjuk megtudni, mindenesetre jó lesz észben tartani a rémisztő tényt: a magyarok már a magyar oldalon sincsenek biztonságban. S nem csak a kárpátaljai magyarok. Az anyaországiak sem tudhatják, kik és mikor gyűjtenek róluk különféle adatokat külföldi megbízásból.

A határátlépést a magyar oldalon a számítógépek váratlan, de mint a gyakorlott átkelők mondják, rendszeres „lefagyása” nehezíti, az ukrán oldalon pedig a hatszoros(!) ellenőrzés. De onnantól már szabad a pálya, Beregszászig mi is csupán egyszer állunk meg – hogy felvegyünk egy autóstoppos nénit.

A nagy szatyrokkal felszerelkezett asszony Tarpáról jön, s Munkácsra megy. A nyugdíjas tanárnő – akinek 1200 hrivnya, átszámítva 13 ezer forint a havi járandósága – kinézett magának másfél millió forintért Tarpán egy kis házat, s ha eladja a munkácsit, költözik át Magyarországra.

– Valaki bántja Munkácson? – kérdezzük, mire rezignáltan legyint.

– Az élet. Ukrajnában most ugyanaz a helyzet, mint '37-ben, '38-ban a cseh világban. A csehek tudták, hogy nagy változások jönnek hamarosan, és rajtunk, magyarokon verték el a port. Most meg a Kárpátalját elözönlő galíciai ukránok fenyegetőznek lépten-nyomon. Nem is tudom, mi lenne velünk, ha nem Moszkal lenne a kormányzónk. Igaz, ő is Ukrajnából jött, de tiszteli a ruszint, a zsidót, a románt, a magyart. Csak hát nem ő dönt, hanem Kijev.

A kárpátaljai magyarság szellemi központja a beregszászi főiskola. A főtéren álló masszív épülettömb a központi parkra és a most épp felújítás alatt álló „felszabadulási emlékműre” néz, keleti szárnya pedig a mindig nyüzsgő piacra. A főbejáratnál hatalmas tabló, rajta a keleti fronton elesett kárpátaljai katonák fényképeivel.

Három éve, amikor legutóbb erre jártunk, a tabló előtt millióan szorongtak, ma már azonban nem nézi senki. Belefáradtak a háborús tudósításokba a beregiek. Mi azért meghajtjuk fejünket az értelmetlen háborúban elesett munkácsi, huszti, beregszászi fiatalok emléke előtt, és kicsit odébb adunk ezer forintot egy fiatalasszonynak.

A harminc körüli nő kezében nyitott nejlonszatyor, és magyarul könyörög, hogy segítsenek, mert veserákos a kislánya. Ungváron meg hiába rendesek az orvosok, a műtét sok pénzbe kerül, neki meg se pénze, se munkája. Férje sincs, mert amikor megtudta, hogy beteg a kislány, elhagyta őket, Lemberg táján állt össze valami „ribanccal”. Ő meg Visken lakik, több mint százötven kilométerre Ungvártól meg a kislányától, Jolánkától. Így nem is tud menni hozzá, csak ritkán, de a kislányt biztatják az orvosok: meg fog gyógyulni.

Azt már nem kérdezzük meg tőle, hogy vajon milyen nyelven biztatják Jolánkát Ungváron, mert sejtjük, alighanem ukránul. A megye kórházaiban ugyanis egyre kevesebb a magyarul beszélő orvos; becsületükre legyen mondva, a tömérdek munkában fuldokló egészségügyi intézmények némelyikében kint vannak a falakon a kis cetlik, hogy „itt mi beszélünk magyarul”.

– Kint van az máshol is, de azt vesszük észre, hogy a hivatalokban már azok se válaszolnak magyarul, akikről tudjuk, beszélik a nyelvünket – mondja erre mérgesen a beregszászi főutcán a nagymuzsalyi Tóth Erika meg a zápszonyi barátnője, Simon Kata. – Ha meg elfogadja a parlament a legújabb törvénytervezetet, ott már mi sem szólalhatunk majd meg magyarul.

Ezt üzengetik az Ungváron meg máshol tüntető Szics-gárdisták is, akik szerint tűrhetetlen, hogy a magyar határ mentén kevesen beszélik az ukránt. Aztán majd jönnek az iskolák, az óvodák, s végül nem marad más a magyar szónak, csak a templom.

– Ukrajnában semmi sem biztos, itt sose tudja az ember, hogy mit hoz a holnap – véli Orosz Ildikó, a beregszászi főiskola rektora, aki egyben a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke is.

Most nyitott meg egy kiállítást a főiskolán, amelyre kétszáznál is többen jöttek. A térség szellemi központjának számító oktatási intézményben amúgy se látni semmi jelét, hogy az itt tanítók, tanulók különösebben meg lennének ijedve a Kijevből és Ungvárról érkező fenyegető kijelentésektől.

Pár napja azonban a magyar pedagógusszövetség egy igen kemény hangú közleményt volt kénytelen kiadni a megyei közigazgatási hivatal oktatási főosztályának körlevelére. Abban arra akarták kötelezni a magyar iskolák vezetőit, hogy szolgáltassanak információt az intézményben dolgozó pedagógusok államnyelvismeretének szintjéről. A válaszlevélben többek között az szerepel, ilyen felméréshez nincs joguk sem a járási oktatási hivatal vezetőinek, sem az igazgatóknak vagy helyetteseiknek, a nyelvismeret szintjét egyedül az arra felhatalmazott, megfelelő módszertani eszközökkel rendelkező intézmények értékelhetik.

Egyetlen szempont szerint, a tanárok és a diákok államnyelvtudása alapján értékelni az oktatási intézmények munkáját a cári és a szovjet éra legsötétebb időszakaira emlékeztet, amelyeket az ukrán nemzet is átélt és küzdött ellenük.

– Volt valami foganatja a levelüknek?

– Pár napon belül visszavonták a felszólítást.

Megkapta azt a felszólítást Kovács András, a nagyberegi református kollégium és középiskola igazgatója is, de a kollégáihoz hasonlóan esze ágában sem volt teljesíteni. Nem csupán azért, mert a 122 diáknak otthont adó intézmény fenntartásához az ukrán állam egy fillért sem ad, hanem azért, mert neki is meggyőződése, hogy a törvényeket az államnak is be kell tartania. Az 1993-ban alapított iskolában az idén 38 diák fog érettségizni, nagy részük főiskolán, egyetemen tanul majd tovább. Köztük van a sárosoroszi Gyurkó Ádám is, aki Nyíregyházán folytatja tanulmányait népi hangszer szakon. Az ő családja szerencsére konszolidált anyagi körülmények közt él, de sok fiatal van, akik nem tudnának a nagyberegi iskola nélkül továbbtanulni. Az intézmény kiváló körülményeket biztosít, de nem volt mindig ez így.

– Míg meg nem épült a kollégium, a helybéli gyülekezet tagjainál laktak a gyerekek – tudjuk meg az igazgatótól. – Hatalmas segítség volt ez, de sok szülő így sem tudta volna megengedni magának a taníttatás költségeit a támogatások nélkül.

Az iskola nagyszerűen felépített honlapján torokszorító köszönőlevelek sokasága olvasható.

– Egyik szemünk sír, a másik meg nevet, amikor azt nézzük, mi lesz a végzőseink sorsa – mondja az igazgató. – Örülünk, hogy milyen sikeresen felvételiznek a főiskolákra, de azt szomorúan látjuk, hogy a végzősök kétharmada elhagyja a szülőföldjét. Átköltözik az anyaországba. Mert Kárpátalja ma nem képes megtartani a fiatalságát.


BALOGH GÉZA
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI