Művésztelep tárt kapukkal

Bevallom, a Szolnoki Művésztelephez diákkori emlékek fűznek. Az 1970-es évek végén elfogódottan léptem be a kapun, s a művészet szentélyeit a nyüzsgő várostól elválasztó kerten át lépdeltem az akkor még itt élő Bokros László festőművész műterme felé. Délutánonként ott rajzolgattam a hokedlis csendéletet – nem túl nagy sikerrel. A terpentinillat azonban ma is nosztalgiát ébreszt bennem.

Hasonló emlékeket idéz Pogány Gábor Benő szobrászművész is, aki tősgyökeres szolnoki, és tucatnyinál több szobra, illetve domborműve díszíti a város köztereit. Gyerekkorában itt játszott a művésztelep ma is vadregényes „tündérkertjében”, míg az édesapja a festővel sakkozott.

– Életemben akkor láttam először műtermet, s úgy megragadott Bokros László és keramikus felesége világa, hogy megfogadtam, magam is itt és így szeretnék élni. Tanulmányaim után visszatértem Szolnokra, és mit ad isten, éppen azt a műtermet kaptam meg, mivel ők addigra elköltöztek. Azt se bántam, hogy csak a saját felelősségemre használhatom, mert penészedett a fal, mállott a vakolat. Egy fiatal művésznek ez is maga volt a mennyország.

Mi adja a hely varázsát? Pogány Gábor Benő elmereng rajta.

– Az egykori szolnoki vár területén vagyunk, történelmi helyszínen, részben ez adja a hely kisugárzását. A művésztelep történetét, a nagy elődök örökségét, beleértve a festő Aba-Novák Vilmos életművét, már szobrászhallgatóként betéve ismertem. Amikor ideköltöztem, ez egy zárt világ volt, az idős művészek tekintélye mindenekfelett állt, a régimódi hangulat belengett mindent. A látogatókat tábla fogadta: Idegeneknek belépni tilos! Ez a tiltás bevésődött minden szolnokiba. Hozzuk vissza a művésztelep régi fényét, ez volt a célunk 2002-ben, amikor száz év után újraalakítottuk a Szolnoki Művészeti Egyesületet, amelynek első művész elnöke lehettem. Szerettük volna, ha a hely újra megtelik élettel. A vérfrissítés érdekében bevezettük, hogy az új művészek határozott időre pályázhassanak ide, és külföldi alkotók is megfordulnak itt. Egyúttal kitártuk a kapukat. Ezzel kivívtuk, hogy a szolnokiak ránk köszönnek az utcán, és így közelebb hoztuk hozzájuk a művészetet is.

A telepen létrehozták a Kert Galériát, amely mára az ország egyik legkeresettebb kiállítóhelye, presztízst  jelent itt bemutatkozni. Egy kiállításmegnyitóból valódi népünnepélyt tudnak varázsolni, olyan „kultúrbulit”, amilyenre nem csupán a „beavatottak” kíváncsiak. A két világháború közt garden partyn vonult fel itt a művészvilág, s ezt a szokást felelevenítették: akár ezren is összegyűlnek egy szép nyári estén.

Ez pedig nem kis dolog!

A hagyomány megújítására esküszik Verebes György festőművész, a telep művészeti vezetője, aki nemrégiben kapott Munkácsy-díjat. Az Alvó titánok című, több képből álló ciklusa, amelyért a díjat kapta, Szolnokon készült, és úgy érzi, a művésztelep szellemisége, alkotói légköre is hozzájárult az eredményhez. A művészet valóban életforma és alapállás számára, szinte részletkérdés, hogy ecsetet ragad, zenél vagy épp az írásaival igyekszik kifejezni magát.

– A művészet több mint szakma, bár ez a kívülálló számára érthetetlennek és érinthetetlennek tűnhet. A művész az ősi tudás közvetítője, s mint ilyen, az ember legmélyebb valóját mozgatja meg. Hiszek benne, hogy az igazi művészet képes a befogadót kicsit jobbá, tisztábbá, átlátszóbbá tenni.

Más kérdés, megbecsüli-e ma a társadalom a képzőművészeit...

A festőművész idéz egy kutatást: csupán százból egy honfitársunk foglalkozik valamilyen módon a kortárs képzőművészettel. Ezen egy százaléknak a kétharmada maga is alkotó vagy olyasvalaki, akinek ez a hivatása, például művészettörténész. A maradék egyharmad fordul meg a kortárs kiállításokon. A művészek egy része kétségbeesett gesztusokat tesz, hogy felkeltse a közönség érdeklődését, és eladható művet készítsen. Más részük viszont daccal reagál, és kínosan ügyel arra, hogy a műve véletlenül se legyen szép és tetszetős, mondván: az már nem lehet értékes, ami a nagyközönségnek tetszik. – Mi közöm nekem ehhez?! – kérdezheti az átlagember, akinek nincs pénze drága képekre.

Sokan kérkednek is azzal, hogy „hiányoztak rajzórán”, s ők bizony egy nyulat se képesek lerajzolni. Holott a képzőművészet a vizuális kultúránk csúcsa, és az egész környezetünket meghatározza, hogy mit látunk szépnek, csúnyának, ízlésesnek vagy épp giccsesnek.