Pest megért egy estet - Történetek a legendás éjszakai életről

Manapság ambiciózus fiatal lányok visszatérő mondata, hogy „a médiában szeretnék elhelyezkedni”. Nem volt ez másképp a két világháború között sem: csakhogy tévés valóságshow-k és tehetségkutatók híján sokan színpadi karriert szerettek volna befutni.

Egy részük – jó esetben! – egy varieté vagy mulató műsorában, a tánckarban kötött ki, a sztár „körítéseként”. Róluk, az ismeretlen görlökről szól a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeumban rendezett, Huncutságok a pesti éjszakában alcímű kamarakiállítás.

– A görlök, vagy ahogyan a pestiek becézték őket, a görlicék tulajdonképpen a két világháború közötti korszak szórakoztatóipari közkatonái – fogalmaz a kurátor, Molnár Dániel színháztörténész. – Többnyire szegény, kispolgári sorból származtak, és esténként háttértáncosként abban a reményben dobták a magasba nyakiglábukat, hátha ők lesznek az új színészcsillagok. Nem tudok olyanról, akinek ez összejött. Mégis, ezek a tüllbe és tollba öltöztetett névtelen lányok a nagyvárosi luxusélet szimbólumává váltak.

A mulatóüzlet a húszas évektől indult be igazán, s a lokálok népszerűsége a harmincas években tetőzött. A leghíresebbek, az Arizona, a Moulin Rouge és a Parisian Grill a Nagymező utcában várták az előkelőségeket, egyszerű halandó ide nem léphetett be. Itt dőzsölt a pénzügyi és politikai elit, köztük a kormányzó fia, Horthy István is, továbbá a saját magát az első magyar playboynak tituláló ifjabb Bethlen István. A Vörös Malmot egyébként két korábbi főpincér, Flaschner Ernő és Evetovics János indította, míg az Arizonát a külföldi zenés, énekes turnékon nejével (Senger Máriával, azaz Miss Arizonával) meggazdagodó Rozsnyai Sándor. A mulatók buja, fülledt világát mi sem jellemzi jobban, mint hogy amikor 1928-ban a Fekete Vénuszként emlegetett Josephine Baker fellépett a Royal Orfeumban, a keresztény parlamenti képviselők megbotránkozásuknak adtak hangot.

A színvonalas revü- és varietéműsorokban egyébként neves énekesek, táncosok, színészek szórakoztatták a nagyérdeműt.

Rökk Marika, Bársony Rózsi, Alpár Gitta operett- és revüfilmek sztárjai lettek, és sok kabarélegenda itt kezdte: Alfonzó, a Latabár testvérek, Feleki Kamill és Kiss Manyi.

De a görlöknek mindebből kevés dicsfény jutott. És hozzá kevés díjazás: egy estére/éjszakára hivatalosan fejenként 1-2 pengő. Ha lement a műsor, akkor a lányoknak szórakoztatni is kellett a vendéget; ha a vendég jól fogyasztott, akkor jutott némi pluszkereset a görlnek. Összevetésképpen: a walesi herceg, a későbbi VIII. Edward 1935 szeptemberében 148 pengőt fizetett az est végén; ebből 64-et a francia pezsgőért és 16-ot a felszolgálásért számítottak fel. Ez a számla is ott lóg a falon, a tánckar ismeretlenségéből most névvel kilépő arcképek között. Nem tudni, anno ki állította össze és mi célból a Palais de Dance mulató 96 lányáról készült albumot. Ebben a világban szinte mindenki művésznevet kapott, a görlök rendszerint egyszerű két szótagosat, ipszilonnal írva; így születtek futószalagon az Emmyk, Lillyk, Maryk, Zazyk és Böbyk.

Molnár Dániel egy szempontrendszert állított össze arról, hogyan lehetett görl valakiből. A legfontosabb kritérium a fiatalság és a szépség. Kellett még legalább egy drága (vagy annak látszó) ruha. Ezenkívül annyi elszántság és céltudatosság, hogy az illető valahogy kitűnjön a többi fiatal, szép és látszólag drága ruhás lány közül. Ehhez pedig nem ártott egy ismerős, vagyis tanácsos volt szerezni egy protektort, lehetőleg újságírót...

Apropó, újság! A kurátor kíváncsian bújta a korabeli bulvárlapokat, szaftos botrányok után kutatva. Politikai vihart kavart, amikor a húszas években az Arizonában egy társaság a cseh himnuszt „rendelte” a zenekartól (ami akkoriban nem számított népszerű húzásnak az antant hagyatéka miatt); szélsőjobboldali politikusok emiatt be akarták záratni a mulatót. Úgy ötévente biztosan kipattant egy pezsgőhamisítási botrány, például, amikor francia pezsgőnek adták el a silány magyar löttyöt, csak azzal nem számoltak, hogy Törley Antal épp náluk próbál meg lazítani egy este, és nem azt kapja, amit aranyáron megfizettettek vele.

A tárlat több köz- és magángyűjteményből kölcsönözte a tárgyakat, hogy megidézze a korabeli hangulatot. A sminkeléshez jól megvilágított tükör mellett példaképek fotói, a pipereasztalon púderesszelencék, parfümösüvegek és kenceficék sorakoznak, felettük zsinóron fehérneműk száradnak. Az öltözőből a színpadon, lépcsőkön át juthatunk ki a „küzdőtérre”, a dancingbe.
 
Még nem szóltunk a szeparékról; amikor a szűkös kis bokszok függönyét elhúzták, ajtaját becsukták, bent minden megtörténhetett. A hatalom, ha már belesni nem tudott a függöny mögé, szerette volna megadóztatni a mulató forgalmát fellendítő szeparékat, de ez a kísérlet nálunk valahogy kudarcba fulladt. Hitler viszont a hatalomra jutása után betiltotta Németországban, aminek a korabeli újságcikk szerint a szállodások örültek a legjobban.

A zsidótörvények az egész színháztörténetben óriási törést okoztak. A pesti mulatók zsidó származású bérlőit, tulajdonosait elvitték, Rozsnyai Sándor például koncentrációs táborban halt meg. A náci megszállástól kezdve a német tisztek lettek a magyar mulatók törzsvendégei. Aztán a buja pesti éjszakák végét 1944 decemberében az ostrom hozta el.

A lokálok 1949-es államosítása után a dőzsölést szimbolizáló életstílus teljesen megszűnt, értelemszerűen nem kívánt életformává vált. A Kádár-korszak mulatóiba aztán ismét visszatérnek a háttértáncosok mint sztárkörítés, de a szocialista revü már egy egészen más ízlést képviselt. Fájó kimondani, hogy mára a látvány, a lenyűgözés műfaja kihalni látszik.