Balogh Géza: Aranyos

Tavaly nyáron Kabán sétálva feltűnt nekem a templom mellett egy útjelző tábla, amin az állt: Aranyos 11 km. Meg az, hogy Debrecen 38, Földes 11, Hajdúszovát 19 km. Földesről, Hajdúszovátról, pláne Debrecenről alighanem mindenki hallott, de Aranyosról valószínűleg senki. Ez meg hogy lehet? – néztem ekkor a kísérőimre, akik csak mosolyogtak a naivitásomon. Hát úgy, felelték, hogy Aranyos nincs sehol. Csak a táblán.

Ország-világBalogh Géza2017. 05. 11. csütörtök2017. 05. 11.
Balogh Géza: Aranyos


Hittem is, nem is a szavuknak, hiszen ha a tábla mutatja az irányt, a távolságot, akkor valamiféle településnek mégiscsak lennie kell ott, így aztán elbúcsúzván tőlük, Aranyos felé vettem az irányt. Néztem a kocsi kilométer-számlálóját, és a 11 kilométer megtétele után megálltam. Pont egy útkereszteződésben, a Kabát Derecskével, illetve a Földest Hajdúszováttal összekötő út találkozásánál. Néhány sovány fán meg kökénybokron kívül nem volt ott semmi, így visszaültem az autóba, s gondolatban bocsánatot kértem a kabaiaktól, akiknek a szavaiban kételkedtem.

Most a tavaszon viszont üzent a város egykori polgármestere, Sári Győző, hogy megvan Aranyos, mégpedig pontosan ott, ahol a tábla mutatja. Amúgy is Kaba környékén akadt dolgom, beugrottam hát hozzá, mire ő rámutatott egy régi térképre, amin tényleg ott volt a jelzés: Aranyos. Aztán elővett egy papírlapot is, amit a Derecske történetével foglalkozó könyvből másolt ki. Rakásnyi földrajzi név sorakozott rajta, köztük az Aranyosi Csárda. Mint a könyv írja, a kabai út mentén, a szováti határon kívül álló csárda a hagyományok szerint a betyároknak volt a csárdája. „Vóud benne egy aranyosnak mondott vendiglőisné, oszt mondták, hogy mennek az aranyosho, a kedveshe. Innen a neve.”

Megismétlődött hát a tavalyi menet, csak most már ketten ültünk az autóba és álltunk neki, ha nem is a csárdát, de legalább a helyét megkeresni.

Találtunk is egy kis halmot, meg némi vörös földet, törmeléket, amit az eke hozhatott fel a földből, ahová valamikor lehet, hogy pont a mi csárdánk süllyedt. A „kedvesnek”, az „aranyosnak” azonban nemhogy a nyomára, de hírére sem leltünk – úgy járt, mint azok a vízi madarak, melyek alól kiszárították a lápot, a zsombékos Sárrétet.

Mert a Sárrét szélén állt az a csárda, ami ha nem is lett talán olyan híres, mint mondjuk a túrkevei Petri Csárda, de az oda betérő pákászok, pásztorok, nádi betyárok minden bizonnyal ugyanazt danolták: „Öreg Isten, mi az oka, / Körül veres az ég alja. / Éles bú járja szívemet, / Siratom az életemet.”

Mi nem danoltunk semmit, csak szagolgattuk az épp elvirágozni készülő vadalma, vadkörte szirmait, s ha nem is mondtuk ki, egyre gondolhattunk: talán megérné egy kis faragott oszloppal megjelölni a csárda helyét.

Sok-sok év után így a közúti tábla jelzése is értelmet kapna, pláne, ha még a csaplárosnénak, a névadó „aranyosnak” is bevésnék a fába a nevét. Aki annyiszor megvigasztalhatta a hozzá betérő szegény nádi embert.

Ezek is érdekelhetnek