Csisztu Zsuzsa: A budapesti olimpia emberléptékű és szerethető lett volna

– Nem kellene most ott lenned és közvetítened?!

– Ezt a költői kérdést én is feltettem már magamban. Logikus lenne a tornászmúltammal és a kommentátori rutinommal, örömmel vállaltam volna el a felkérést.

– Fáj, hogy nem hívtak?

– Bevallom, igen. Sajnálom, hogy nem kell a szaktudásom és a tapasztalatom. Talán az lehet az oka, hogy nem kötődöm semmilyen táborhoz sem. De morálisan csak így maradhatok tiszta, a semlegesség megőrzése ugyanis nélkülözhetetlen a kritikus látásmódhoz. Lépjünk túl ezen, nincs okom panaszra: bár most a televíziós sporttevékenységem szünetel, megtalálnak egyéb izgalmas munkák. Az ATV-n fut a Csisztu24 című beszélgetős műsorom, emellett három lapnak írok mint főmunkatárs, közöttük a Presztízs Sportnak is, vagyis aktív a kapcsolatom a sportújságírással. Alapvetően békében vagyok magammal, és elégedett az életemmel. Az egyes részelégedetlenségek pedig éppen arra jók, hogy vigyenek előre, tovább ösztönözzenek. A sport ebben is nagy tanítóm volt.

– Mit tartasz a legfontosabb leckének?

– A küzdést. Versenyzőként meg kellett tanulnom, hogy a sikereket nem ajándékba kapjuk, azok mögött rengeteg munka és kitartás van. Később az első magyar női sportújságíróként ugyanúgy újra és újra bizonyítanom kellett, hogy igenis a nőknek van helyük és létjogosultságuk ezen a férfiak uralta területen. Sokszor éreztem úgy, hogy nekem többet kell letennem az asztalra, mint a férfi kollégáknak, mégsem adtam fel. Én soha nem akartam megspórolni a munkát, szeretem a létrehozás, a küzdelem gyönyörűségét is.

– Válhattál volna harcos feministává is…

– A tornászmúltam megóvott ettől is. A sport ugyanis fegyelmezettségre tanít, pallérozza a tűrőképességet, feszegeti a lelki és fizikai fájdalom határait, amit tornászként bizony nem lehet megúszni. Mindeközben két művészember nevelt, akik sokféle dologra kinyitották a szemem a sporton kívül. Máig minta számomra az a világ iránti érdeklődés, ahogyan ők éltek. Nálunk otthon főzés közben Csajkovszkij szólt, és az edzéseimről hazafelé, a másfél órás út közben grafikus-festőművész édesapámnak mindenről azonnal eszébe jutott egy vers és elkezdett szavalni. Sokat hordozok magamban a szüleim sokszínű szemléletéből, kerültem mindig, hogy csak egyfajta, beszűkült látásmódom legyen.

– Miután például Egerszegi Krisztina versenyzőként visszavonult, a medence tájára se ment...

– ...nekem viszont a sport állandó, élő kapocs marad, ez biztos. De kétségkívül nem ragadtam le egy területen: megtaláltam a helyem a médiában, majd később sportmenedzserként, sportszakjogászként, sportdiplomataként is. Nagyon régen próbálkoztam a tanítással is, a régi edzőm mellett vittem egy kis csoportot, de hamar felismertem: hiányzik belőlem az a „kegyetlenségre” való hajlam, ami igenis kell egy edzőnek, hogy jó pszichológusként „kikényszerítse” a gyerekből a fejlődést, a babérokat. Egy élsportoló nem annyit edz, amennyi jólesik neki. Az élsport ezen túlmutat, igenis fáj.

– Ezekben a fájdalmas pillanatokban sosem akartad feladni?

– Dehogynem! A szüleim, nagyon bölcsen, sohasem erőltették a tornát, rám bízták a döntést. Csak azt kérték, gondoljam végig: a lábam fáj most jobban, vagy az a hiányérzet fog mondjuk két hónap múlva, amikor lemaradok életem első világbajnokságáról. Én önsanyargató típus vagyok, felálltam és küzdöttem tovább.

– Akkor egy magadfajta olimpiapárti küzdőnek különösen fájhatott, hogy visszavontuk a pályázatunkat.

– Rettenetesen sajnálom! Versenyzőként és sportújságíróként összesen nyolc olimpiával a hátam mögött másként, belülről is láttam az ötkarikás játékokat – ellentétben olyan hőbörgőkkel, akik sokszor tájékozatlanul vagy félinformációk alapján ellenezték és végül sikeresen megtorpedózták a magyar rendezést. Megtapasztaltam 2004-ben a veszteséges athénit, ami egyesek szerint Görögország csődjéhez vezetett – bár azért ezt önmagában közgazdászok már többször megkérdőjelezték –, és rácsodálkoztam 1992-ben a barcelonaira, amit minden idők egyik legjobbikának tartanak. A katalán város roppant jól gazdálkodott azzal a figyelemmel, amit az olimpia révén kapott – véleményem szerint ez generálta, hogy mára Barcelona a világ egyik leglátogatottabb turisztikai célpontja.

– Miért vagy olyan biztos benne, hogy Magyarország bírta volna erővel egy olimpia megrendezését?!

– A Nemzetközi Olimpiai Bizottság már egy ideje felismerte, hogy a jövőben gazdaságos olimpiákat kell rendezni, különben elfogynak a pályázók – vagy csupán néhány gazdag ország kiváltsága lesz –, és a mozgalom léte kerül veszélybe. Vagyis senki nem vár erőn felüli csinnadrattát. A NOB Agenda 2020 elnevezésű programjának ajánlásai szerint például nem kell egyetlen nagyvárosban gondolkodni, be lehet kapcsolni az adott ország meglévő vidéki sportlétesítményeit; csak olyan új épületeket kell felhúzni, amelyek összhangban vannak az ország hosszú távú beruházási terveivel, egyéb esetben praktikusabb az ideiglenes építkezés módszerét bevetni. A budapesti olimpia emberléptékű és szerethető lett volna, ahol a nézők 10 kilométeres sugarú körben 27 sportág versenyeit érték volna el – szemben mondjuk a legutóbbi rióival, ahol öt és fél órát utaztam egy vízilabda-mérkőzésért.

– Olyan elánnal érvelsz az olimpia mellett, hogy besorolnak majd az egyik szekértáborba!

– Én a saját morális zsinórmértékem szerint érvelek. És egészen más nézőpontból láttam ezt a nyolcéves előttünk álló folyamatot. Azért, mert valaki hisz valamiben, és mert hajlandó is tenni érte, még nem kell rögtön valamilyen gúnyát húzni rá. Nem szeretem, amikor hamis képet akarnak festeni rólam.

– Fel is léptél korábban ez ellen, ugye?

– Persze. Sok évvel ezelőtt úgy vetettem véget a bulvársajtó magánéletemben vájkáló túlkapásainak, hogy sajtópereket indítottam. Mindet megnyertem, a becsületemért folytatott minden harcban nekem adtak igazat. Fontos tudatosítani, hogy nem lehet bármit összehordani következmények nélkül. Tudom, hogy a munkám által egyfajta kirakatban vagyok, érthető és megtisztelő az emberek kíváncsisága, de a falánk médiának próbálom egészségesen adagolni a családunkat. Minden az arányokon múlik, mondogatta édesanyám.

– Örülök, hogy szóba hoztad. A Facebook-oldaladon anyák napján gyönyörűen emlékeztél meg róla.

– Épp tíz éve, hogy én is anya lettem. Életem első olyan anyák napján, amikor a saját gyermekemet tarthattam végre a kezemben, nekem már nem volt kit köszöntenem: édesanyám akkor már fentről szorított nekem az első lépéseimhez ezen a rögös úton. Az élet, a legnagyobb dramaturg úgy rendezte, hogy amikor búcsúznom kellett tőle, már ott lüktetett bennem egy  aprócska kis élet. Egy olyan pöttömnyi, hogy még én magam sem tudtam róla, és így meg sem oszthattam azzal a nővel, aki erre a hírre várt évek óta. A fiam születése után nem sokkal az édesapámat is elragadta a rák. Mondják, hogy az idő a legjobb gyógyír, de egy évtized múltán sem enyhül a szüleim hiánya.

Szijjártó Gabriella