Elfeledett freskófalu - A program haldoklik

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárkány. Békés természetű sárkány volt, aki minden bajtól óvta a cigányokat. Egy gondja volt csak, az, hogy nem tudott aludni.

Mégpedig éppen a cigányok miatt, akik éjjel-nappal mulattak. Mit tehetett, mit nem, levette az égről a Napot és a Holdat, ami által a cigányokra állandó sötétség borult. Ettől kezdve mindig rosszkedv uralkodott közöttük. Gondolt egyet egy testvérpár, odalopództak a sárkányhoz, és elkezdtek muzsikálni neki.

A sárkány örömmel vette a kedveskedésüket, hiszen valójában nem haragudott a cigányokra. Azok pedig addig zenéltek neki, amíg el nem aludt. Akkor odalopódzott hozzá a testvérpár, s visszavette tőle a Napot és a Holdat. Ettől kezdve ismét jókedvűek voltak. Amelyikük a Napot vitte haza, az lett a cigányok őse, amelyik pedig a Holdat, az a magyaroké.

Bódvalenke legszélső házánál álldogálunk, előttünk az épület hátsó falát teljes hosszában elfoglaló freskó. A kép egyik szélén az alvó sárkány, arrébb a két testvér, amint hónuk alatt a Nappal és a Holddal együtt távolodnak. 

– Horváth János alkotása – tudom meg Tamásné Bastyúr Magdolnától, a hirtelen lett tárlatvezetőmtől. Bódvalenke aprófalu Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi csücskében, közvetlenül a szlovák határ mentén. Kétszáz lakója közül 190 cigány.

– Ez afféle eredetmonda?

– Bari Károly gyűjtése – válaszolja a kísérőm. – Ez volt az első freskó, ami Bódvalenkén a falra került, még 2009-ben.

Az első, amelyet még további 32 követett. Mert Bódvalenke házainak több mint a felét freskók díszítik. Öt év alatt 6 országból 18 művész 33 képet festett a házakra. Ezért is hívják Bódvalenkét freskófalunak.

A ház udvarán cigány férfi. Amint meglát bennünket, azonnal kosárért hajol a földre, kínálja megvételre. Valójában kisebb szakajtók ezek. Tosuhoz, ahogy a férfit a faluban hívják, később még visszatérünk.

Egyik háztól a másikig lépünk, vezetőnk pedig mesél a freskókról. A művészek témaválasztása ugyancsak változatos, van itt mindenféle történet képben elmesélve, az Angyali üdvözlettől kezdve a roma gyilkosságokon át a János vitézig.

A Menekülő angyaloknál állunk meg, szintén Horváth János műve. A kép szürreális.

– Abban az időben született, amikor a cigányok közül még sokan vándoroltak ki Kanadába. Eladták mindenüket, pedig rosszul jártak, mert legtöbbjüket visszaküldték. A semmibe.

– Maguk nem próbálkoztak?

– Nem, dehogy! – húzza magát önkéntelenül is össze az asszony. – Mi csak Szegedig mentünk, onnan jöttünk vissza a párommal.

– Miért éppen Szegedig?

– Ott állt meg a vonat.

Az asszony férje magyar. Amikor összekötötték az életüket, a férfi 28 éves volt, ő 18. Egyik család sem akart hallani a házasságról, ezért szöktek meg. Rokonaik csak akkor békültek meg a helyzettel, amikor jöttek az unokák. Így is hosszú évekig éltek távol, aztán elég lett az albérletből, ami a keresetük tekintélyes részét fölemésztette. Visszaköltöztek Bódvalenkére, a saját házukban élnek – viszont mindketten közmunkások.

A faluban talán két embernek van munkahelye.

– Hozta a pénzt az éneklés is a freskók előtt – meséli Magdolna –, de már elmúlt az is. Legalább egy éve nem állt össze a kórus. Nem hívnak bennünket. Korábban igen. Amikor még jött egy-egy csoport turista. A falu közepén járunk már, a domboldal alján bővizű forrás fakad, egyenesen egy betonmedencébe, ami igazi áldás a falunak. Mert van ugyan vezetékes víz Bódvalenkén, ám ahová bevezették, általában ott is elzárta már a vízművek – fizetés híján. A forrás viszont a természet ajándéka, itt ingyen moshatják ki a szennyest az asszonyok, a szomszéd házból pedig a lovat is megitathatják.

A falu túlfelén, az egyik utolsó ház előterében asszony álldogál. Amint meglát bennünket, azonnal a kísérőmhöz fordul.

– Baj van, Magdikám. Olga haldoklik.

Olga a házban fekszik, és már három hete nem evett. Szólni kellene az unokáknak Miskolcra, csak hát nincs telefon. Ezen könnyen lehet segíteni, pötyögöm a sajátomról a diktált számot. Az eset azonban nem ilyen egyszerű, ugyanis ha Olgát beviszik a kórházba, és ott meghal, akkor nem tudják miből hazahozatni, hogy eltemessék. Orvost kellene hívatni, az azonban helyben nincs.

Ekkor érkezik meg Pásztor Eszter, a freskófalu „kitalálója”. Hetente-kéthetente látogat Bódvalenkére, most viszont kifejezetten a kérésünkre jött. Szó nélkül előresiet, hogy az úgynevezett projektirodából telefonáljon a doktornőnek. Itt érjük mi is utol.

– Sokfelé jártam a világban – ültet asztalhoz bennünket.

– Egyiptomban láttam egy falut, valahol a sivatag közepén, két és fél órányi buszútra a legközelebbi lakott helytől. A faluban szokás a házak falát a törzs életét ábrázoló festményekkel díszíteni. Ma már turistalátványosság, özönlenek oda a világ minden tájáról.

Szépen megélnek belőle. Innen az alapötlet.

Eszter tolmácsként keresi a kenyerét, így munkájából adódóan nemigen találkozik a szegénységgel, különösen nem a bódvalenkeihez hasonló mélyszegénységgel. 2008-ban, amikor a cigányság körüli indulatok kezdtek tapinthatóvá válni, tudatosan kereste a lehetőséget és a módot, miként tudna segíteni rajtuk. Így bukkant az isten háta mögötti Bódvalenkére, és szervezte meg a képek festését.

– A festmények, amint látta, el is készültek.

– És a turisták?

– Azok is jönnek, jövögetnek szépen. Vagy inkább jövögettek…

Kezdetben nagy volt a híre a falunak, Eszter kapcsolatai révén a hazai sajtón kívül a világ vezető hírügynökségei tették tiszteletüket Bódvalenkén. Aminek a hatására érkeztek a turisták – aztán mentek is. Azt még csak-csak sikerült elérniük, hogy leszálljanak a buszról, és a festmények megszemlélésén túl esetleg meg is ebédeljenek a házaknál, hanem az elszállásolásukra már nem futotta. Pedig pályázatot nyújtottak be, nem is egyet – ám általában nem nyertek.

– Akkor, amikor negyvencentis kilátókat és hétméteres alföldi szánkódombokat súlyos milliókkal támogattak – teszi hozzá Eszter keserűn.

Pedig ötlete számos lett volna: szövetkezetet alapított például az erdőművelésre, gombaszárítót szeretett volna létesíteni – de az elutasított pályázatból egyik sem nőtt ki. A legsikeresebbnek az évenként megrendezett Sárkányünnepek bizonyultak, ezek több ezer érdeklődőt vonzottak, ami által mintegy háromhavi megélhetéshez elegendő pénz maradt a faluban. Ilyenkor zenészek érkeztek, jártak freskótól freskóig, improvizáltak, a tömeg meg kísérte őket, jól érezték magukat számos egyéb programnak is köszönhetően. Támogatók híján idén valószínűleg már ez is elmarad.

Miközben beszélgetünk, asszonyok érkeznek az irodába.

Tudják, hogy Eszter hozott nekik adományt.

A bérletek árát, hogy a középiskolás gyerekek el tudjanak járni az Edelényben vagy Miskolcon lévő iskolába.

Az egyik asszonyt, Zsuzsát elkísérem, hogy megmutassák a család büszkeségeit, a lovakat. Egy percre le is ültet bennünket. A helyiség szépen berendezett, a sarokban bárpult is. Gondolom, a család jómódúnak számít, de tiltakozás a válasz. Minden felnőtt tagja közmunkából él, a víz is csak az udvarig jutott el.

Az utcán méregdrága autó suhan, benne cigány férfi. Mert az uzsorázás rettenete Bódvalenkét sem kíméli, tudom meg a nap végére a megtorlás lehetősége miatt névtelenséget kérő beszélgetőtársamtól.

Tosuhoz indulunk most vissza, a falu végébe. Mire a házához érünk, ő is megérkezik a kerékpárján. A hatvanéves férfi egyetlen osztályt sem végzett el, de nem volt sorkatona sem, ahol a betűvetés alapjaival ismerkedhetett volna, mert a fél szemét fiatal korában kiverte a borona. Tizennégy gyereke közül már csak egy él vele.

Az áramot már régen lekötötték az épületről, de nem származik elektromosság már a tetőn található napelemről sem. Ez volt egyébként Eszterék egyik utolsó megvalósított elképzelése: 20 darab kisméretű napelem 20 háztartásban, ami által legalább annyi áram termelődött, hogy a házak lakóinak ne kelljen az esti sötétségben botorkálniuk. Mindez azonban évekkel ezelőtti történet, Tosunál a napelemhez tartozó akkumulátor ugyanis immár képtelen az elektromosságot tárolni, ezért egy petróleumlámpára hajazó LED-es lámpát szerzett be.

A férfi egyébként Bódvalenke valaha volt cigánytelepén lakott, a falu másik végében, egy vizenyős területen, amelyen még árnyékszéket sem lehetett ásni.

Aztán, ahogy a falu magyar lakossága fokozatosan kihalt vagy elköltözött, helyükre cigányok kerültek. A házak jó része ma már lelakott, legértékesebb darabjaik minden bizonnyal a falukon lévő, millión felüli értékű freskók.

Szintén egykori parasztházon látom a kiírást színes betűkkel: Varázs-Garázs Tanoda. Az épületben Esti Nóra tanítónő bérel helyiséget. Közgazdász végzettségű, negyvenegy éves koráig minisztériumban dolgozott, de – ahogy mondja – megundorodott az egésztől. Ezért pedagógiát tanult, majd hallván a freskófaluról, az egyik szomszédos településre költözött, ahonnan naponta jár át kerékpárral és reggeltől sötétedésig tanítja a gyerekeket. A szükséges költségekre egy amerikai barátjától kap pénzt.

Közben megérkezik a busz is a szomszéd faluból, ahová a bódvalenkei gyerekek járnak. Van, amelyiküknek az első útja a tanodába vezet.

Nóra kézmosó lavórral várja őket. A ma délutáni foglalkozáson horgolni tanulnak, közben az ősi skandináv mítoszt, az Eddát ismétlik át.

– Megmutatod a bácsinak a veteményesünket? – kérdezi a tanítónő az egyik kisfiút, Józsit.

A fiúcska először húzódozik, de aztán nyújtja a kezét, vezet az udvar túlsó sarkába, ahol retek, borsó és hagyma bújik elő a földből. A faluban amúgy néhány udvaron látni veteményt, de a kertekben nemigen. Azt mondják, a Bódva legutóbbi áradását követő vízrendezés során még a korábbinál is jobban elvizenyősödött a határ.

– Aztán tudod már, hogy mi leszel? – kérdezem Józsit.

– Ügyvéd – vágja rá gondolkodás nélkül.

– Miért éppen az?

– Mert az sok pénzt keres.

És ha már összebarátkoztunk, a kisfiú átvisz a szomszéd házba is, ahol lakik, hogy megmutassa saját készítésű táskáját. A házban három helyiségben tizennégyen laknak. Egy fiatal felnőtt férfi a tévé előtti heverőn fekszik, mellette óvodás korú húga néz rám érdeklődő nagy szemekkel. A legkisebb gyerek még karonülő. Amint az anyja, Kálló Albertné meglát, azonnal ömlik a szájából a panasz:

– Ha legalább egy hónapra egyenesbe tudnánk kerülni.

Mert neki is hol van tej, hol nincs. Villany van a házban, víz itt sincs.

– Cipőkre lenne szükségünk, meg egy mosógépre. Tudja, olyan régi fajtára, amibe a vizet bele kell tölteni. Mert úgy egy kicsit könnyebb lenne az életem. Így is igyekszem szépen tartani őket, ugye, látja? Nehogy a gyámügy elvigye őket.


HARDI PÉTER
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI