Kapás van! A szomszédos országokból időről időre beúsznak folyóinkba, a szerencsés horgászok nagy örömére

A régi történelmi Magyarország területére 1885-ben került (Pálffy gróf Pozsony vármegyei uradalmának vizeibe), s alig telt el 15 év, már a hazai halfauna tagjaként tartották számon. Napjainkban csak a pisztrángtelepeken nevelt állomány jelentős.

A szivárványos pisztráng (Onorhynchus mykiss) rokonához, a sebes pisztránghoz hasonlóan a hegyi és hegylábi vizeket kedveli, de kevésbé oxigénigényes, így jobban elviseli a víz fölmelegedését.

Testalkata is ahhoz hasonló, de oldalról kissé lapítottabb, jellegzetessége az oldalvonala mentén végighúzódó szivárványszín sáv. A testén csak apró fekete vagy barnásfekete pöttyöket láthatunk. Ragadozó és igen falánk, fő táplálékát az apró gerinctelenek (giliszták, csigák) és a kisebb halak alkotják, de az idősebb, termetesebb példányok békákat, cickányokat is zsákmányolnak.

Természetes körülmények között február-márciusban ívik a hegyi patakok fölső szakaszán. A nőstény farkcsapásaival gödröt ás a meder alján, amelyre megtermékenyítés után sóderréteget terít. Ivarérettségét 3-4 éves korában éri el, a tenyésztelepeken 2 év alatt éri el a 3 kilós súlyt. Átlagos élettartama hét év, a nagy „öregek” hossza a 70 centit, súlyuk a 10 kilót is elérheti. Húsa a sebes pisztrángéhoz hasonló ízű és értékű, így a tenyésztés és a horgászat számára egyaránt fontos. Mint idegen eredetű halfajt tilos természetes vizeinkbe kihelyezni, de – nem ismervén a rendelkezést – egyes példányai a szomszédos országokból időről időre beúsznak a Dunába, a Tiszába és a Sajóba, a szerencsés horgászok nagy örömére.