Magyar tájba gyökerezve

A mátészalkai születésű festőmuvész igazi első generációs értelmiségi, akinek tehetsége már egész fiatalon megmutatkozott, s – mint oly sokan azokban az időkben – ő is a fényes szelek segítségével kerülhetett képzett tanárok keze alá. Dacolva a rákosista kultúrpolitikával, a nyíregyházi Bessenyei György Népfőiskola a betiltás ellenére is sokáig színvonalas oktatásban részesítette a vidéki fiatalokat, akik közül a később neves költővé lett Váci Mihály és öccse, András, a jó nevű grafikus is megfordult ott. Mindketten jó barátai lettek Csizmadia Zoltánnak, akinek a népfőiskoláról egyenes útja vezetett a budapesti képzőmuvészeti főiskolára. A vidékről érkezett fiatalembert festőpalántaként elsősorban a vidéki témák vonzották.

Azóta is ezen elvek alapján festi mártélyi, hódmezővásárhelyi, balaton-felvidéki témájú képeit. Évtizedek óta a Dunántúlon él, de sosem tudott egészen elszakadni az alföldi tájtól – igaz, soha nem is akart. Szerencsés alkat, témái között békésen megfér egymás mellett a szigligeti várhegy és a mátészalkai Kraszna-part, de a legtöbb képe mégis az alföldi tanyavilág lassan elmúló világát tükrözi. A filozófusnak sem utolsó festő élénk közéleti tevékenységet is folytat, gondolataival gyakran találkozni a sajtó hasábjain.

Egy helyütt így fogalmaz: „Divatáramlatok követése helyett számot kell adni arról, ami itt és most történik. Meg kell őriznünk a következő generációk számára azt, amit pusztulásra ítélt az idő. A néphagyomány és a ráépülő nemzeti kultúra megbecsülése a történelmi tudaton túl a jövő felelős vállalását is jelenti: a hagyományok megőrzése mellett hagyományok teremtését.” A június derekáig nyitva tartó tárlaton főként az e szellemben festett képei szerepelnek, de feltűnnek az 1956-s forradalom hőseinek emlékére készült alkotásai is.