Tolla, mint a páfrány

Viss egyik szélső, tágas portáján nagy testű, szamárszürke madarak kergetőznek, s közben valami egészen furcsa röfögő, dobogó hangokkal szórakoztatják egymást. Meg minket, távolról jött idegeneket, akik kikerekedett szemmel élvezzük a különleges látványt: a zempléni hegyek karéjában háromszáznál is több ausztrál madárt. Illetve hát madár-e egyáltalán ez a különleges állat, aminek még a tolla sem igazán toll, mert inkább hasonlít valami ősi, háromágú páfránylevélhez, csak nem olyan rideg, kemény.

A gödöllői, illetve budapesti lakosú Futás Levente és párja, Sztankó Bernadett nyolc éve kezdte nyolc egyeddel a tenyésztésüket. Ám ha nem olyan kitartóak, gyorsan félbehagytak volna a próbálkozással. Magyarországi tapasztalat nem lévén, saját maguknak kellett kitaposniuk az emutenyésztés útját, s közben a hatóságokkal is meg kellett küzdeniük. Azok ugyanis az emut a „veszélyes állat” kategóriába sorolták, azaz egy lapra tették a mérges kígyókkal, a tigrissel, az oroszlánnal, a krokodillal.

A hazai tenyésztők hiába bizonygatták, hogy nem kell félni tőle, sokkal jámborabb, mint a legtöbb, falvakban szabadon kószáló kutya, nem hallgattak rájuk. Éveknek kellett eltelni, hogy végül elhiggyék, az emu nem vérfarkas, soha nem fog vérben forgó szemmel rátámadni a gyanútlan emberre.

Minket sem bánt egy sem. Egyik-másik ugyan kíváncsian szemlél bennünket, de a többi ügyet sem vet ránk. Az udvarlással vannak elfoglalva. Mint minden madár, ők is tavasszal párzanak, és az emu – ellentétben például a struccal – nálunk is megtartotta ezt a szokást. Csakhogy mikor az őshazában, Ausztráliában tavasz van, nálunk ősz, így aztán az első tojások itt novemberben jelentkeznek, s potyognak egészen télutóig. Van olyan nőstény, amelyik harmincat is tojik, ők lesznek a szaporítóanyák, hogy a legjobb tulajdonságokat adják át az utódoknak.

Ma már Viss a hazai emutenyésztés fellegvára, és épp ottjártunk napján kapták meg vendéglátóink az engedélyt egy kis húsfeldolgozó üzem kialakítására.

Futás Levente a párjával tulajdonképpen hazajött Vissre, az ősi nagyapai birtokot vették művelés alá. Sokáig Gödöllőről meg Pestről gazdálkodtak, de rá kellett jönniük, a gazda jelenléte mindennél fontosabb. Kétszáz hektáron dolgoznak, s már kezdettől azon voltak, hogy a megtermett gabona egy részét „bőrben” adják el.

A szarvasmarha, a sertés azonban igen nagy kezdőtőkét igényel, az emu viszont nem, ráadásul hihetetlenül szívós állat, majdhogynem a jég hátán is megél. Az őshazában talán még a mienknél is gorombább vidékeken tenyészik, így az itteni hideget is kiválóan tűri.

– Mindenevő – mondják a házigazdák –, de mivel roppant rövid a bélcsatornája, figyelnünk kell a táplálásukra. – Más gondjuk nem is igen van velük. Itt, Európában szinte egyáltalán nincsenek betegségei, a hazai baromfikkal ellentétben nem szükséges oltani, fertőtleníteni. Gyakorlatilag ugyanolyan életet él, mint a legtöbb hazai vad, és a húsa is legalább olyan kiváló. Mint házigazdáinktól megtudjuk, egy harmincöt-negyven kilós állat tízkilónyi első osztályú húst ad, s emellett szinte minden porcikáját fel lehet használni.

A bodrogközi farmon háremes és tojópáros törzsállományra épített tenyésztés folyik, de a saját állomány bővítése mellett forgalmaznak tenyészállatot, növendéket, csibét, tojást, illetve húst, zsírt, bőrt és egyéb termékeket is. Amerikában még a porrá őrölt körmét is hasznosítják, állítólag növeli a férfierőt. Ezzel ők se vitatkoznak, de azért jobban bíznak a saját üzemükben előállított húskészítmények sikerében, melyeket jövőre bárki megkóstolhat.