Velünk élő hagyomány - Díjazzuk a dobozait

A festett fabútorok nálunk a 17. században kezdtek elterjedni. Készítőik olyan festő-asztalosok, akik többnyire a festett templommennyezetek mesterei is. A 18. század végére – legkorábban a Duna vonalán és Kelet-Dunántúlon, az Alföld nagy mezővárosaiban és Erdélyben – kialakultak a parasztbútor-stílusok.

Hartára, amelynek festett bútorai messze földön híressé váltak – és ma a falutól Budapestig ismét egyre népszerűbbek – az első német ajkú családok 1723-ban érkeztek a Rajna vidékéről, Hessen-Pfalzból és Württembergből.

Közöttük voltak kézművesek, bútorfestők is, nagy mesterségbeli tudással. A legrégibb hartai darabon, egy festett ágyvégen – amelyről az idősek otthonában készült fénykép – az 1802-es évszám látható. Az 1800-as években még barna alapszínnel készítették a bútorokat, csak ott volt kék az alapszín, ahová a motívumokat festették. Az 1900-as évek elejétől – a megrendelők igényeihez igazodva – az egész alapszíne kékre változott. Minden darabon ott állt a megrendelő neve és készítésének évszáma.

A bútorok díszítése egyedi, színhasználatuk jellegzetes. Központi motívumuk a kosárba vagy kehelybe állított virágcsokor, melyet szivárványkoszorú fog össze. A díszítést jellemzi a pontos vonalvezetés és a minták harmonikus színezése. Minden házba festett bútorok kerültek, ezeket örökölték a gyerekek, az unokák. A fiatalok kiegészítésképpen csináltattak egy-egy darabot.

Nászajándékként a fiúk egyfiókos komódot, a lányok nagy kelengyésládát kaptak. A jobb módú családok nászajándékba lófejes faragású ágyat készíttettek gyermekeiknek.

Ma is élő hagyomány: a lakodalmakban a táncpénzt tulipános ládikában gyűjtik. A módosabb családok névvel ellátott kelengyésládát készíttetnek leánygyermeküknek. Nagymamák névre szóló ládikákat rendelnek unokáiknak, amikor megszületnek.

Az 1800-as évektől a mai napig 46 bútorfestő- és asztalosmester dolgozott Hartán. A Haizige és a Kaszt család öt, a Knódel és a Wéber család négy, a Hofmann család három nemzedéken át adta tovább tudását.

Jómagam (Schneider Péterné – A szerk.) Himpelmann Pétertől tanultam a mesterséget, 1972-től, ő pedig még Hofmann Pétertől. Tanítómesterem a ’30-as évek elején, 17 évesen már önállóan dolgozott. A bútorfestés azonban az 1940-es években – ekkor zajlott a háború, a kitelepítések – abbamaradt Hartán, és egészen a ’60-as évekig szünetelt. Azután indult újra, hogy 1962-ben dr. Boross Marietta etnográfus felkereste Péter bácsit, vagyis Himpelmann Pétert.

Tanítómesterem később a Népművészet Mestere lett, és 1999-ben, 85 évesen halt meg. Életének szinte az utolsó percéig a műhelyében dolgozott, örökre ő a példaképem.

Az összeállítást készítette:
Schneider Péterné, 06-78/407-148, [email protected]
Dulai Sándor, 06-1/489-8805, [email protected]