Víz alatti migránsok

Az anekdotával Urbányi Béla, a Szent István Egyetem halgazdálkodási tanszékének vezetője vezette be azt a kétnapos tudományos konferenciát, melynek a debreceni egyetem adott otthont. Azt nem tudni, hogy a Magyar Haltani Társaság védnökségével futó debreceni halnapok résztvevői diákkorukban kerültek- e hasonló helyzetbe, de nem valószínű.

Már csak azért sem, mert a téma – az idegenhonos fajok hatása a vizeinkre, halainkra – egészen a közelmúltig nem igazán tűnt időszerű problémának. Az elmúlt tíz-tizenöt évben viszont ugrásszerűen megnőtt az idegen helyekről származó halfajok aránya a hazai vizekben.

A becslések szerint kétharmadukat maga az ember hozta: a busát, az amurt, az afrikai harcsát, a lénai tokot és még egy sereg más fajt szándékosan, mert gyorsan nő, finom a húsa, tisztítja a medret. A másik részüket véletlenül hurcolta be, de az idegen fajok elterjesztésében nagy a szerepük az akvaristáknak is, akik egzotikus hobbijukra ráunva, a szerencsétlen állatokat egyszerűen beeresztik a közelükben található patakokba, tavakba, folyókba.

A legutóbbi kutatások szerint a Kárpát-medence folyóiban, tavaiban élő halfajok harmada ma már idegen földről származik, a Dél-Alföld sok vizének a lakói pedig szinte kizárólag „migránsok”.

A fajok az elmúlt évezredek során is jöttek-mentek, de ami most történik, az egyre aggasztóbb. Mert többek között nem tudjuk, hogy az új fajok jötte milyen következményekkel jár majd, s azt se nagyon tudjuk kiszámolni, hogy az idegenek milyen változásokon mennek át minálunk.

A busáról például sokáig azt hittük, hogy nálunk nem szaporodik, azonban egyszer csak megjelentek az ivadékok, s ma már lassan ott tartunk, hogy – némi túlzással – a Balatonban több a busa, mint a keszeg.

A jövevényekkel nem az a gond, hogy idegenek vagy hogy kiszorítják az őshonos halainkat. Hanem az, hogy tömegeik komoly hatást gyakorolnak vizeink teljes ökoszisztémájára: például a naphal, a törpeharcsa a gerinctelen állatokra, az amur a növényzetre. Ráadásul a teljes állomány felszámolása szinte reménytelen. Angliában, Amerikában ugyan alkalmazzák a ciános irtás módszerét, de ez nálunk aligha jöhet szóba.

Valamikor a rákászat a Kárpát-medencében is elterjedt foglalatosságnak számított, de aztán a mocsarak lecsapolásával, a vizek elszennyezésével a rákok száma drasztikusan megcsappant. Ma sincsenek sokan, de azért akadnak kivételek: a Buda fölötti patakokban például tömegével fordulnak elő. Csak az a baj, hogy szinte kivétel nélkül vörös rákok. Az amerikai eredetű tízlábúakat pár évtizede – a nagy gazdasági haszon reményében – betelepítették Spanyolországba. A profitból nem lett szinte semmi, viszont olyan sikeresen alkalmazkodott az európai viszonyokhoz, hogy a főváros környéki vizekből már szinte teljesen kiszorította a honos rákokat. Akadnak más jövevények is bőven. Főleg a hazai termálvizekben találkozhatunk például arany- és bíborsügérrel, morgó- és páncélos harcsával, de akár karmos békával is.

Ma még azért nem kell félnünk attól, hogy hamarosan éppen a karmos béka koncertjét kell hallgatnunk a tavaszi alkonyokon. De jobb lesz figyelni és megelőzni a bajt!