Balogh Géza: A telény bosszúja

Jó dolog a horgászat, pláne, ha halat is fog az ember. Nem ez a legfontosabb ugyan, hiszen a parti virágok illata meg a csend, a nyugalom az első, de mikor már tizedszer megyünk haza üres kézzel, legközelebb szívesen elcserélnénk a csendet egy halloccsanással. Pláne, ha az a hal a mi botunk végén loccsant.

Ország-világBalogh Géza2017. 06. 15. csütörtök2017. 06. 15.
Balogh Géza: A telény bosszúja


Valami ilyesmire vágyva loholtam azon a szép, nyári napon kedvenc helyem, a sonkádi Kis-Bukó felé, ahol egykor annyi, de annyi szép csukát, domolykót fogtam. Velem tartott ősrégi nyíregyházi barátom is, akit ugyan tökéletesen hidegen hagy a horgászat, de szeret bóklászni, fotózgatni – a Túr környéke kiváló terep mindkettőre.

El is váltunk nyomban. Ő ment virágot szagolni, felhőket fényképezni, én meg le a vízre, ahol karomnyi ragadozók üldözték az apró halat. A horog helyére egy kis halat utánzó műcsalit kötöttem, és kisvártatva akasztottam is egy szép domolykót, vagy, ahogy errefele mondják: telényt. Jó vastag, izmos hal, kicsit szálkás ugyan a húsa, de halászlébe kitűnő. Igen ám, csakhogy az első halat én mindig visszaeresztem! Most is erre készültem, de eszembe jutott a barátom, aki csak akkor eszik halat, ha adnak neki – megszegtem hát a szabályt. No, most akkor kezdődjön az igazi horgászat! – vetettem be újból a horgot, de bizony nem jött semmi. Csak a cimborám, hogy menni kéne, mert messzi van Nyíregyháza, neki pedig még dolga van otthon. Majd a savanyú ábrázatom láttán nevetve hozzátette, hogy „Na jól van, kapsz még egy negyedórát!”. Több, mint a semmi, gondoltam, és új, remélhetőleg kapósabb műcsalit kötöttem fel.

Már dobni készültem, mikor megjelent a hátam mögött vagy öt barnára sült ember, mint mondták, berettyóújfalusiak. Valami konferenciasátrat építenek, de mivel nagy horgászok ők is, félbehagyták a munkát, jöttek tanulni, mert a Berettyóban nem fognak semmit. Nem akartak hinni a szemüknek, igaz, én se nagyon – már az első dobásra fogtam egy gyönyörű, kilósnál is nagyobb csukát. A zsilip magas falán álltunk, szák nélkül, kézzel kellett kiemelni.

Százszor is megtettem ezt már, most is nyakon kaptam a csukát, és felnéztem a fiúkra, hogy látják- e a pazar mozdulatot, de abban a percben fordult egyet a hal, a csali szabadon lógó hármas horga pedig szépen beleállt a tenyerembe.

A bámészkodók azt ordították, hogy juj de szép egy hal, én meg azt, hogy jöjjenek már, szabadítsanak meg tőle… Beletelt egy jó időbe, mire felfogták, hogy mi is történt, s kirángatták a csuka szájából a felső horgot. De az alsó még mindig fogott! Sebaj, vigasztaltak, hoznak ők egy hidegvágót, azzal lecsípik a horog szakállát, s így már akadálytalanul ki tudjuk húzni a húsból. Igen ám, de annak a vágónak volt akkora pofája, mint egy markológépnek, amivel a karomat egészen biztosan le lehet vágni, de a vékony kis horgot nem. De azért próbálkoztak. Én untam meg hamarabb.

Bevágtam magam a kocsiba, s irány a harmadik faluban lévő orvosi ügyelet. Ki is jött egy fiatal doktor, de elszörnyülködve csak annyit mondott, „ehhez sebész kell”. Sebészt viszont csak kórházban találok, a harminc kilométerre lévő Fehérgyarmaton. Bevezettem hát Gyarmatra fél kézzel, és mutattam a tenyeremből lelógó csalit, ám türelemre intettek, mert vannak nálam komolyabb sérültek is. De azért hamar sorra kerültem, és két perc alatt megszabadítottak a kínoktól.

A kínzó gondolattól viszont nem. Biztosan nem véletlen baleset volt ez, hanem a telény bosszúja. Amiért megszegtem a fogadalmam.