Szanticska életben maradt

Fehér paplan alatt aludt a völgy. Ahogy befordult Szanticskára, kisütött a nap. Mindjárt jobb lett a kedve. Letette az autóját. Bandukolt a kaptatón felfelé, egyik fiát kengyelbe kötve vitte, másik fiának a kezét szorította. Egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Mintha az enyhe kanyarban álló parasztház ablakán megmozdult volna a függöny.

 Az udvarról egy fekete kutya szaladt ki az utcára. Hamar elfogyott az út a lábuk alól. Egy cseréptetős vályogépületre lettek figyelmesek. Falai ki sem látszottak a gaztól, alig lehetett megközelíteni a bozóttól, egy árkon is át kellett kelni. Az ablak szárnyait csapkodta a szél, úgy nyikorogtak, mint a westernfilmekben. Az ajtó tárvanyitva, csak be kellett lépni rajta. Az apuka tekintete először a plafonra tévedt: a kívülről beszűrődő napsugarak aranybarnára színezték a faborítású mennyezetet, a gerendák árnyékai mértani rendet alkottak. Ilyen csodát régen nem látott.

– Megtaláltam a helyet, ahol élni szeretnék – ezzel a sóhajjal ért véget Pál István felfedezőútja. – Visszatérve a függönyös portához, előkerült Borika néni, őt ismertem meg először a falu lakói közül. Mint kiderült, a csodát Miklós bácsi elárvult hajlékában láttam. Megalkudtunk a házra, negyvenezer forintért az enyém lett, személyi kölcsönt kellett felvennem. Ennek harminc éve. Tudom a pontos idejét is: 1987. február 28. A második házért két év elteltével már négyszázezret, a következőért annak dupláját fizettem, így mentek felfelé az árak. Manapság akár négy-öt milliót is kérhetnek egy felújított ingatlanért, ha volna eladó.

Pista három évtizede azért is keresett új hazát magának, mert néprajzi gyűjteménye kiszorította otthonából. Bányász szülők gyerekeként Makón töltötte a gyerekkorát, ahol nagyapja, a jómódú parasztember beavatta az ősi tudományokba. Tőle tanulta a vályogvetést, az agyagőrlést, a kosárfonást, a seprűkötést.

A tárgyak iránti szenvedélye ekkor alakult ki. Gépipari technikumot végzett, katonai pályát futott be. Tanult a Szovjetunióban is, pilóta akart lenni, de nagy sebességű repülésre nem kapta meg az engedélyt. Dolgozott a vendéglátásban, majd a járási polgári védelemhez került. Törzsparancsnok volt Tiszaújvárosban, az akkori Leninvárosban. Mindenki tudott a hobbijáról, arról is, hogy szeretné valahol bemutatni múzeumnyi anyagát.

A városházán felajánlották neki, nézzen meg Krasznokvajdán egy alkalmasnak vélt épületet, de az nem nyerte el a tetszését. Ahogy autózott lefelé a hegytetőről, meglátta a völgyben meghúzódó aprócska települést. Ez volt Szanticska. Nyolcan laktak benne. A folytatást már ismerjük.

Pálék eleinte kijártak a városból, két év után költöztek végleg oda. Addigra szinte teljesen elnéptelenedett a falu, az öregek meghaltak vagy elköltöztek.

Etelka néni maradt utoljára. Néha kicsit félt, mert az üres házakat idegenek kezdték fosztogatni. Pál István is találta magát meleg helyzetben. Egyszer a szolgálatból arra érkezett haza, hogy az egyik ház előtt teherautó, a másik udvarán csacsifogat áll, és pakolják a bútorokat.

– Hát, ti mit csináltok itt? – ripakodott rá a bandára. Válasz persze nem érkezett.

– Álljatok a falhoz!

A suhancoknak nem volt más választásuk. Pista elengedte őrkutyáját, elővette önvédelmi fegyverét és párszor a levegőbe lőtt.

– Most pedig mindent leraktok a kocsikról és elhúztok innen. Soha többé ne gyertek vissza, mert megbánjátok!

Addig nem vette le róluk a szemét, amíg a fosztogatók el nem tűntek a faluból. Másnap bevonták az önvédelmi fegyverét, és vizsgálatot indítottak ellene. Szanticskát viszont hosszú-hosszú évekig elkerülték a zsiványok. Ha egy turista elhagyta a fényképezőgépét valahol, legközelebb ugyanott találta meg.

Csend és rend: máig értékei a helynek.

Bennünket is elvarázsol a festői szépségű csereháti zsákfalu. Sétálunk a főutcán, amely húsz kis ékszerdobozból áll. Mindegyiket régi tulajdonosáról nevezték el, Nagy Feri-ház – ilyenek vannak kiírva a homlokzatra. A vendégházakra meg az: Kiadó. Szembetűnő az építészeti egység, ami nem véletlen, hiszen hajdanán ugyanazok a mesterek húzták fel a házakat, ugyanazokból az anyagokból. Máshol az ilyen épületegyüttes nemzeti kultúrkincs vagy a világörökség része.

Különös hangulata van a völgyet átívelő miniatűr helységnek. Az U-kanyarból kifordulva rálátunk a megszépült katolikus templomra, a hófehéren vakító lakóházakra, a nyári virágoktól pompázó kertekre. Mire a lanka ívében őrt álló görögkatolikus kápolnához, a szomszédságában megbúvó haranglábhoz, az útszéli feszületekhez, a karámba zárt lámához érünk, már azt is elfeledjük, hogy létezik mobiltelefon – amúgy pedig térerő sincs mindenhol. Nem hiányzik az állandó pittyegés.

– Milyen jó, hogy itt elbújhatunk a világ elől – jegyezzük meg.

– Mi azt se nézzük, ki lakik itt. A kocsmárosnak is csak az számít, ki mit iszik – kontráznak kísérőink, a Pál gyerekek.

Ezt akkor mondják, amikor a házak előtt elhaladva sorra vesszük a betelepülőket. Van köztük akadémikus, orvos, polgármester, humorista, vállalkozó, országosan ismert jobb- és baloldali politikus. Szanticskán nincsenek oda a rangokért és a beosztásokért. Azt viszont megszólják, aki nem nyírja le a füvet a kertjében. Amelyik ház elől télen nincs ellapátolva a hó, annak tulajdonosát nem tartják helyi lakosnak.

– Ha szétnéztek, látták a fejlődést – mondja később a telefonba Pollák István, Abaújlak-Szanticska polgármestere. (Szanticska ma már a hetvenlakosú Abaújlak külterületi része.) – Az elmúlt öt évben mintegy harmincmillió forintból bitumenes utat, vízelvezető árkot építettünk, és megerősítettük a faluba vezető út leszakadt részét. Közmunkásokkal felújítottuk a templomot, rendbe tettük a közterületet. Színvonalasak a vendégházak.

Egyvalamit nem sikerül tisztáznunk: pontosan hány lelket is számlál a 700 éves múltra visszatekintő Szanticska? Az 1900-as években huszonegy háza és két kis temploma volt a 281 fős magyar, ruszin és tót lakosságnak. Az elvándorlás 1930-tól kezdődött az iskola hiánya miatt. Azt is tudjuk, hogy 1988-ra mindössze nyolcan maradtak. Pál István 1989-ben költözött ide, akkor ő volt az egyetlen, akinek személyi igazolványában lakcímként ez állt: Szanticska, Völgy u. 22.

Falumentő akciója során a hőskorban négy–nyolc között váltakozott az állandóra bejelentettek száma. Választások idején mindig bekerültek a hírekbe, mivel már az urnanyitáskor leadta a voksát az „egész falu”, vagyis az a pár ember, így elsőként tudtak eredményt felmutatni. Az internetes lexikon három-öt főre teszi a lélekszámot, mi is öt állandó lakost számolunk össze. Mindannyian a Pál család tagjai: Pál István és két fia, Gergő, Viktor, menye és unokája.

Jóízűen falatozunk a házi kolbászból, vétkezünk az enyhén füstölt fehér szalonnával. Paradicsomot és zöldpaprikát szeletelünk hozzá, a friss kenyérre lágy vajat kenünk. A csűrben vagyunk, ahol mindig nagy élet zajlott, még most is közösségi térként szolgál, középen szabad kéményes kemencével. A Pál testvéreket hallgatjuk.

Viktor ötéves lehetett, mikor egy nap édesapjával jöttek ki Szanticskára. Agyonhajtott Trabantjuk az útba eső falu határában lerobbant. Odaszaladtak a bámészkodók. Hirtelenjében még vevő is akadt a szakadt kocsira.

– Mennyit ad érte, néném? – kérdezte Pál István.

– Ötvenezret – vágta rá egy cigány asszony.

– Már viheti is!

Nem volt valami nagy üzlet, csak az autórádió ért benne negyvenezret. Arról nem is beszélve, hogy apja és fia ott maradt járgány nélkül. Meg kellett várniuk a Szanticska felé közlekedő sárga buszt.

Pál Viktor asztalán egy halom fénykép. Harminc év történetének dokumentumai. Végre rászánta magát, hogy feldolgozza apja munkásságát, digitalizálja a fotókat.

Amúgy is átvette már tőle a stafétabotot, a vendégház működtetését. Asztalos a tanult szakmája, ezermesterkedni szokott, még ácsként is megállja a helyét. Mindig van mit csinálni, most a kerítésjavítást hagyta abba a kedvünkért.

– Egyértelmű volt, hogy én is Szanticskán maradok – mondja. – Nyilván tanultunk a korábbi hibákból, pár dolgot másként csinálunk. Kevesebb vendég, korszerűbb ellátás kell.

Másként látja a jövőjét Pál Koppány. Szikszón jár gimnáziumba, de inkább szakács-cukrász szakmát szeretne tanulni. Szülei Szanticskáról hordták az encsi bölcsődébe, óvodába, majd a szikszói általánosba. Ahogy a nagyobb srácok is városon tanultak. Télen kritikus volt ingázni. De Koppány nem ezért vágyódik el innen: most indul be modellkarrierje, gyakran kell Pesten szerepelnie. Amikor csak tud, jön a völgybe. Millió emlék köti ide.

– Apu megkért, írjam össze Szanticska előnyeit és hátrányait – árulja el. – Csend, magány, tisztaság az egyik oldalon, rossz utak, ellátás hiánya, elszegényedő falvak a másikon. Megígérhetem, hogy sokat leszek itt. Segítek a testvéreimnek is. 

Pál Gergő 18 éve lakik Szanticskán. Debreceni felesége, Josvai Móni ötnapos túrára érkezett ide, ekkor ismerkedtek meg. Egy közeli faluban kapott tanárnői állást, jelenleg egyéves kisfiukkal gyesen van. Szállásadással foglalkoznak, illetve méhészettel.

– Három éve vándorló méhészektől kaptam egy kaptárt – meséli Gergő, miközben megmutatja az utcára néző, paticsfalú méhesházat, amely a régi lakóké volt. – Most huszonöt családot tartok fenn. Ennyi kikapcsolódásnak tökéletes, megélni azonban nem lehet belőle, ezért fuvarozni is szoktam. Ami a jövőt illeti: azt tesszük, ami a gyereknek a legjobb. Valószínűleg kétlaki életet fogunk élni, Debrecen és Szanticska közt pendlizünk. Szanticskától sosem tudnánk elszakadni.

Még egyszer ekkora felület kellene az újságban, hogy Pál István falumentő tevékenységét méltassuk. Szanticska önfenntartóvá vált: lett munkahely, vezetékes ivóvíz, telefonhálózat, egy időben működött kábeltévé, helyi újság. A felnőtt vendégek és a táborozó gyerekek megismerhették a kézműves mesterségek és a falusi élet romantikáját. Művészek jártak ide, a Kaláka itt írt zenét Pál apostol leveleihez – krumplihámozás közben. A programot 1992-ben Európai Falufejlesztési Díjjal jutalmazták, holott egyetlen fillér állami támogatást nem kaptak, miközben a hatóságok egy időben azon versenyeztek, melyikük tud nagyobbat rúgni beléjük. Mindezt a családtagok is megszenvedték.

– Eltelt harminc év, itt az alkalom, hogy a Szanticska-programot a magam részéről lezárjam – közli Pál István, aki az utóbbi években az izraeli véderő önkénteseként rendszeresen megfordul  a Szentföldön, ez az újabb missziója. – Visszaírtuk a falut a térképre. Ami utánunk következik, az már egy másik történet.

Az őslakos Etelka néni mindig mondogatta: „Valamikor itt mennyország volt!” Ha most látná a faluját, biztosan elégedett lenne.


BORZÁK TIBOR
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI