Ügynökök a bárpultban - Kemény szolgálat a hirdetőoszlop belsejében

A második világháború után a századfordulón oly jellemző éttermi asztaltársaságok, törzsasztalok eltűntek.

A régi törzshelyek átalakultak, a fehér abrosz mellett eltöltött hosszú beszélgetések, eszmecserék helyét átvették a futó, röpke találkozások egy presszóban, népbüfében  vagy épp tejbárban. Az állampolgárok beszélgetései pedig az államvédelem munkatársait is foglalkoztatták: a pártvezetés próbálta megakadályozni – vagy legalábbis lehallgatni – az információcserét, egyszersmind a társaséletet.

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum Ügynök a bárpultban című kiállításának témája a politikai célzatú megfigyelés és a vendéglátás kapcsolata a szocializmusban.

A vendéglátóhelyeken megforduló gyanús elemek (a külföldiek, a deklasszáltak, a pártonkívüliek, az értelmiségiek, az ellenzék, a fiatalok) megfigyelése a negyvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig a belügyi szervek feladata volt. A legintenzívebb megfigyeléseket az ötvenes- hatvanas években végezték. Az ügynökök „szellemes” fedőnevei – Énekes, Thália, Gulyás – nemigen hagyták homályban a kutatási célterületüket.

Az üzletvezetők és helyettesek rendszerint hivatalos kapcsolatként működtek (közülük jó néhány korábban belügyi vagy politikai tisztséget viselt), mellettük számos beépített társadalmi kapcsolat, hálózati személy, titkos ügynök dolgozott pincérként, szakácsként, ruhatárosként.

A kiemelt éttermekben, szállodákban – ahol sok külföldi megfordult – az üzletvezetőket is megfigyelték, sok esetben az alkalmazottak jelentettek róluk.

A hatvanas években a Margitszigeti Nagyszálló, a Gellért és az Intercontinental mellett a romjaiból feltámadt Royal számított Budapest egyik legelőkelőbb szállodájának. Elegáns éttermeiben a pincérek ezüsttálcákon kaszinótojást, kaviárt hordtak körbe.

A felújított luxusszálló 1961. augusztus 1-jén nyitotta meg kapuit, a vendégeket és az alkalmazottakat az első perctől a belügy munkatársai felügyelték. A portástanuló vagy a londiner naponta vitte az útleveleket és a vendégekről vezetett űrlapokat a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatósághoz (ami már 1930-tól működött!), továbbá elolvasták az üzenőkönyveket is, amelyekbe a vendégeknek érkező üzeneteket írták be, időponttal, szobaszámmal. Gyakran lehallgatták a vendégeket, szükség esetén biztosították a belügynek a két szomszédos szobát. A törzsvendégek között volt például egy Moszkva és Párizs között ingázó diplomata, aki mindig ugyanazt a szobát vette ki, a 417-est, vagy a zsidó világszövetség pénztárnoka, aki a 337-es szobában lakott. Ennek falán volt egy keretezett réz kisplasztika, amelybe poloskát rejtettek.

Apropó, poloska! Az osztály munkatársai természetesen az ellenséges technika felkutatásával is foglalkoztak, de ők maguk csakis a kutatólaboratórium által készített és a belügyminiszter által engedélyezett műszereket használhatták. A technika legelterjedtebb gyöngyszemei: a gépkocsiba épített Pamír és a testre szerelhető Néva rádió adó-vevő készülék, az Imbir és Osza filmfelvevő gépek.

Érdekes módon az akciót azonnal félbe kellett szakítani, ha a megfigyelt személy pártvezetővel vagy kormánytaggal beszélgetett.

A Gundel étterem állambiztonsági szempontból kiemelt intézménynek számított, a pártvezetés protokolláris rendezvényeinek adott helyet.

A törzsközönségét a párteliten kívül külföldiek, vállalatvezetők, diplomaták, jól menő maszekok adták, akik meg tudták fizetni mondjuk a 71,55 forintos libasültet pirított burgonyával. Miközben az üzemi étkezdékben 2,65-ért lehetett babfőzeléket ebédelni. A hatvanas évek elején telente 75-80, nyaranta 120 fő dolgozott az étteremben – közülük két pincér informátor volt, húsz fő társadalmi, a három vezető hivatalos kapcsolat, vagyis az alkalmazottak majd’ negyede jelentett valamilyen formában.

A társas vadászatokat követő vacsorákon is a Gundel étterem személyzete szolgáltatta az ételt és az italt. „Gasztronómiai kommandónak hívtak minket, nem ismertünk lehetetlent – emlékszik vissza az egykori felszolgáló Marton Károly. – Volt, hogy egy szüreti mulatság alkalmával egy fél hegyoldalt elbontottak nekünk, csak hogy megoldjuk a szervírozást.”

Pár Gyula mesterszakács visszaemlékezése szerint 1972-ben, Fidel Castro látogatásakor – akár egy titkos hadműveletben – személyzetével és felszerelésével együtt dzsippel és katonai helikopterrel szállították a telki vadászházba, ahol a kubai kommunista vezér vendégeskedett. A vadászatokon sohasem az éppen elejtett vad került az asztalra, a Gundelben előre elkészítették a szarvaspástétomot és a fácángalantint.

Egyrészt nem kockáztathatták, hogy a vendégek esetleg zsákmány híján éhen maradnak, másrészt nem lehetett az ételben golyó vagy sörét (esztétikailag és politikailag is kényes lett volna), ezért például hálós fácánokat dolgoztak fel. Előfordult, hogy a Gundel személyzete külföldre is elkísérte a párt- és állami vezetőket, akik fogadásokat adtak a vendéglátó ország elitjének tiszteletére – vagy pusztán csak azért, hogy biztosítsák a hazai konyha ízeit az egzotikus ételektől idegenkedő funkcionáriusok számára.

Bármilyen hihetetlen: az állambiztonsági szervek csaknem hatezer fős állománya – a szocializmushoz hű állampolgárok támogatásával – mintegy egymillió személyt figyelt meg folyamatosan. Hatalmas apparátust mozgósítottak, rengeteg pénzt emésztettek fel és végül irdatlan mennyiségű iratot termeltek a vélt ellenség felkutatásakor. Az eredmény?

A társadalmi kapcsolatok és az ügynökök által felgöngyölített ügyek rendszerint valutázó és borravalózó kollégákról szóltak, és nem nyugati kémekről vagy államellenes szervezkedésről…