Zseni a nyárspolgár álarcában – Arany János, 200. évforduló

„Ki és mi vagy?” – kérdezte tőle versben már Petőfi is, miután 1847-ben elolvasta a Toldit, s ezzel kezdetét vette a magyar irodalom egyik legszebb, alig több mint két évig tartó férfibarátsága. „Egy népi sarjadék – válaszolta Arany – Ki törzsömnek élek, érette, általa...”

A Toldi sikere és jelentősége megalapozta, hogy szerzőjét még életében intézményesítse a kritika, szoborrá merevítse, benne irodalmunk legnagyobb epikus elbeszélőjét tisztelje, elhalványítva az egyedit. Pedig életműve sokszínűbb annál, hogy csupán a Toldi szerzőjét lássuk benne. De ha Arany is elsősorban annak tartotta magát?!

Ebből is fakad, hogy kissé színtelen portrét őrzünk róla, noha életművéből több érettségitételre futja.

Nyilvános, hivatalos álarcai mögül azonban meg-megmutatkozik az érzékeny, vívódó, önemésztő személyiség. Vajon mitől lett ellentmondásos, ennyire sokarcú? Őszinte, de rejtőzködő, betegesen szerény, de önérzetes, sőt sértődékeny, kishitű, bizonytalan és keserűen önironikus, magyar és európai. No és szemérmes, ha azt vesszük, hogy nem nagyon írt szerelemről, de Arisztophanész- vagy Shakespeare-fordításainak sikamlós részletei láttán van min ámuldozni.

De legfőképp csodálni kell, mennyire tudott bánni a nyelvvel!


„...mióta elpártolt Milétus, / Egy nyolchüvelyknyi csiklandót se láttam, / Mely volt nekünk bőrből csinált segély.
(...) Oh, lelkem asszonyok, minő edény! / Ezt már marokra fogni kész öröm.”
(Részlet Arany Arisztophanész Lüszisztrátéjának fordításából)



Származása sem volt leegyszerűsíthető. Szegény parasztcsaládba született  Szalontán, de idős szüleinek nemesi múltjuk volt. Lánytestvére már asszony, amikor nyolc halott gyerek után ő megérkezett. Otthon elegendő szellemi muníciót kapott, apja a hamuba rajzolva tanította a betűvetésre, s a csenevész fiúcska valóságos csodagyerek lett, négyévesen olvasott.

Mire iskolába került, ismerte a Bibliát, miután betöltötte a tizennégyet, már segédtanítóként járult hozzá a család megélhetéséhez. 17 évesen egymaga megtanult németül és franciául, majd latinul, görögül, később angolul. Igazi nyelvzseni, anyanyelvének páratlan ismerője és művelője lett, aki csaknem hatvanezer egyedi szót használt, és ahogy Déry Tibor írta róla, jobban tudott magyarul, mint Arisztophanész görögül, Shakespeare angolul.

Fogékonysága, tanulékonysága, alapossága hamar kitűnt, 19 évesen mégis otthagyta a debreceni iskolát, mert megunta, jobban érdekelte a festészet meg a szobrászat. Erre beállt színésznek (hirtelen fordulat, kellő ellentmondással!). Állítólag jobb volt, mint Petőfi, énekesi adottságait is megcsillantotta. Számos darabban szerepelt, Az arany idő című „dallos víg játék” színlapján ma is ott díszeleg a neve a szereposztásban.

Majd amikor a várva várt siker nem következett be az önkeresésben, és egyik álmában halottnak látta az édesanyját is, szégyen és bűntudat alatt roskadozva az ifjú visszalopakodott Szalontára. Mire a tékozló fiú megtért, anyja valóban halott, apja megvakult. Arany egy időre felhagyott a művészi ambíciókkal. Tanítóként, írnokként, aljegyzőként kereste kenyerét, lelkiismeretesen dolgozott a közösségért: a „hallgati ember”, ahogy a szalontai nótáriust nevezték, példásan látta el feladatát.

Újabb álarcokra, maszkokra vetül a fény. Első, nyomtatásban megjelent műve szerzőjét álnév takarta: Jeandor, amelyet nevének francia tükörfordításából (Jean d’Or) visszamagyarított.



ÁLARCOK ÉS ÁLNEVEK
Arany számtalan álnevet használt, íme néhány példa beszédes titulusai közül: Vandorfy Bertalan, Karakány Jónás, ifj. Árvai Imre, Szalontai J. M., Csukat Nagy András, Akakievics Akaki, Szende Rafael, Arianus.
Az életében utoljára kiadott művét mint Hajnal Péter jegyezte.



Arany János mintha nem is lett volna kezdő, nem maradtak fenn zsengéi, rögtön úgy kezdte, mint idős költő. A tökéletességre törekedett, miközben tele volt szorongással, bizonytalansággal. Az írói sikert meghozó Toldi, a trilógia első darabja a hiányzó magyar eposz szerepét töltötte be. A paraszti sorban élő „pórsuhanc” és „népfi” nemesi származású, akárcsak Arany (tehát ő Toldi, de máskor Bolond Istók is). Hősében egyesült a feladat, az akarat és a feladat végrehajtásához szükséges erő-tehetség. Idealizált alak, nemzeti hős, a magyar sors és jellem megtestesítője. Így látta a kritika, és Arany szintén ezért vallotta magát a Toldi költőjének később is.

1849 után a forradalom és a szabadságharc előtti időkbe vágyott vissza, amikor biztosnak lehetett lenni. Még élt Petőfi, a szeretett barát. Hogy miként talált egymásra s férhetett össze két ennyire különböző alkat? Az izgága, kiállhatatlan Petőfi és a higgadt, csöndben izzó Arany? Két véglet voltak, egymás ellentétei, ahogy Babits Mihály írt róluk: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.”

Levelezésük mégis igaz, mély, rövid barátságuk tükre – a barátság nem időtartamban mérhető. Levélváltásukból árad a szeretet, a másiknak járó tisztelet, a játékos heccelődés fesztelensége. Petőfi tobzódik a megszólítások sokféleségében, így lesz a visszahúzódó Aranyból koszorús vagy bájdús Jankóm, aranyok Aranya, aranyos szájú szent János barátom, hazánk üstököscsellagja, Barát János. Ez az önfeledt fesztelenség veszett el Arany számára a költőtárs hirtelen eltűnésével. Petőfi amilyen hirtelen berobbant az életébe, ugyanolyan hirtelen illant el, és nem pótolta senki.

A szabadságharc bukása után tovább nőtt Aranyban a bűntudat, nem halt meg, nem verték bilincsbe, bujkálnia sem igazán kellett. Később a kiegyezésbe való beletörődés, az elfogadás tette hallgataggá, keserűvé, rendjelet utasított el (Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot: „Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot.”), majd fogadott el. Közben súlyos veszteség, asszony lánya halála tetézte magányát.

Még 1856 őszén kapott Gyulai Páltól egy kulccsal zárható, kapcsos könyvet, de csak 1877 nyarán, miután végleg úgy döntött, nem lesz Petőfi utódja, sem a nemzet költője, „ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget legnéptelenebb útjain, s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött, az ihlet perce… A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta senkinek, még anyámnak és nekem sem” – emlékezett vissza az Őszikék születésére fia, Arany László.

„Micsoda nagyszerű vallomások ezek a versek – lelkesedett értük és szerzőjükért Kosztolányi Dezső. – Ha itt elsorolnám öregkori balladahőseit, megannyi rögeszmés, holdas, bomlott öngyilkos vonulna fel, kik a mélakór és az üldöztetési mánia vízióival és hallucinációival tusakszanak, lírai versei pedig többé nem józanok, a formában is szaggatottak, furcsán-egyéniek. Itt már a modern idők hangját hallani.”

A legmagyarabb magyar költő (írta róla Szerb Antal), a ballada Shakespeare-je (csípett bele Ady), az elaggott fülemile (szólította meg Várady Szabolcs születése bicentenáriumán) 1882. március 2-án írta utolsó, Sejtelem című versét:
„Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engem a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.”

Agg emberként halt meg októberben, pedig csak 65 éves volt.