Bakelitnosztalgia

Valami ilyesmi történt nálunk is: a lányom már régen kidobálta a CD-it, a DVD-it, a VHS- és a magnókazettákat, de a lemezeimhez nem nyúlt. És az is igaz, hogy lemezjátszóm már vagy húsz éve nincs, és a lemezek is a padláson vannak bedobozolva, de álmukban is őrzik az egykori házibulik félhomályos világát. (Ugye, nem csak nekem van meg, hogy Paul Anka You Are My Destinyjét hallgatva kezdünk ismerkedni az ellenkező nem domborulataival és homorulataival?

Kis hiba, hogy a szám talán ha két és fél perces lehetett, az újrajátszáshoz viszont fel kellett kapcsolni a villanyt, így aztán kezdhettük elölről az egészet…)

És még egy lemezemlék: kedvenc filmem az Előzés. Vittorio Gassman játssza benne az élet császárát, s ennek megfelelően, 1962-ben(!) egy Lancia Aurelia sportkocsival száguldozik keresztül-kasul Itálián. Időnként pedig elővesz egy kisméretű lemezt, belöki egy mai autós CD-lejátszó méretű készülékbe, s máris megszólal Domenico Modugno valamelyik slágere, talán a Ciao, ciao, bambina. (Erre most nem emlékszem pontosan, meg is nézem tizenhetedszer az Előzést.)

Valószínűleg kevesen tudják, hogy minden évben április végén tartják a Record Store Dayt, vagyis a lemezbolt(ok) napját. A kezdeményezés éppen az idén tízéves: 2007-ben ünnepelték először azt az egyedülálló kultúrát, amelynek minden kontinensen vannak követői, talán az egyetlen Antarktiszt kivéve, bár az ott tartózkodó pár száz kutató között is akadhat néhány lemezbuzi. (Bocs, kedves olvasó: távol álljon tőlem mindenfajta homofóbia, de a 21. század megszállott, flúgos, félnótás lemezrajongói magukat is így becézik.)

Ezen a napon aztán összejönnek a mindenre elszánt vinyl-junkie fanatikusok (mondjuk: lemezdrogosok), kedvenc lemezkuckóikban vásárolgatnak – ilyenkor exkluzív kiadások is megjelennek –, zenét hallgatnak, és ha szerencséjük van, olykor világhírű zenekarokkal is találkozhatnak. Az első Record Store Dayen például a Metallica lépett fel a Rasputin Music hálózat San Franciscó-i boltjában.

Budapesten körülbelül három tucat lemezbolt és lemezzel foglalkozó antikvárium várja a vájt fülűeket, közülük kettő támogatja a Record Store Dayt. Bár az üzletek kicsik, de ezen a napon összébb tolják a polcokat, hogy elférjenek a zenészek, és a közönség se az utcán álljon. S hogy miért nevezem őket vájt fülűeknek?

Nos, mert ez jelentheti az egyik lehetséges magyarázatát a hanglemez újabb kori reneszánszának. Ugyanis arra a kérdésre, hogy miért szereti a lemezt, rendre olyasféle válaszokat adnak – hogy lelke van, hogy melegebb, barátságosabb a hangja –, amelyek a hangzással kapcsolatosak.

Mondtak persze olyat is, hogy a borítók szépek, jól mutatnak a polcokon, hogy a lemez olyan, mint a kölni, illata van, de a többség mégiscsak a füllel megtapasztalható élményre utalt. Ami azért érdekes, merthogy eddig úgy tudtuk, a digitalizált hanghordozók jelentik a hifit, vagyis a maximális élvezetet. Mire a gonosz vájt fülűek válasza: „Az agyatlan digitális kütyüitek csak a nullát és az egyest ismerik, ugyan hogyan lehetnének összemérhetőek az analóg világ teljes hangtartományával?”

Hát akkor próbáljuk megismerni azt a nevezetes hangtartományt.

Ugyebár ehhez először is kell lemez, no meg egy lemezjátszó. A lemezt, esetemben, le lehet hozni a padlásról, más a féltve őrzött polcairól emel le egyet, megint mások meg elindulnak a már említett három tucat lemezboltba portyázni. Igen, a kuckó a legjobb szó ezekre a kis üzletekre, érdemes beléjük bújni, s aztán odabenn otthonosan tennivenni, hiszen itt a családoddal találkozol, csupa hasonszőrű, zizi mániákussal. Ami az eladóknak is természetes, hiszen valamikor ők is ugyanígy kezdték…

– Beteg emberek ezek – vigyorog az Aradi utcai Deep lemezbolt eladója –, és én is az vagyok…

Vagy 15 ezer lemezt kínálnak, csupa új kiadást, amelyekről természetesen mindent tudnak, ám a titkaikat nem tartják magukban, vagyis érdemes ide csupán csak a dumálás okán is betérni.

Az Almássy téri Musicland/Neon Music barlangjába leereszkedve további érdekességek tudhatók meg a hanglemez és a CD közötti különbségekről.

– Nem könnyű az összehasonlítás, ha az egyik a töltött káposzta, a másik meg a Gundel palacsinta… A CD dinamikusan szól, erőteljesek a mélyek, az LP melegebb, puhább. A CD annyiszor másolható, hogy már semmi egyedi nincs benne, ráadásul vacak, műanyag tokban van, az LP viszont csak a tiéd. És az is majd egy érdekes kérdés lesz, hogy meddig élhetnek ezek. A CD 30-35 éve létezik, a bakelitből viszont van nálunk is olyan hatvanéves. Ugye emlékszik Bill Haley Rock Around The Clockjára, mert mintha azzal kezdődött volna ez az egész.

Ami azt illeti, meglehetősen tiszteletlen a kérdés, hiszen aki emlékszik, az már bőven elmúlt hatvan. Viszont a magamfajta alak persze arra is emlékszik, hogy míg Amerikában már akkor Bill Haley rázta, mi, idehaza az amuri partizánokról daloltunk…

Egyébként ez a bolt az egyike annak a kettőnek, amelyik megtartja a Record Store Dayt. A másik pedig a Révay közben lévő Wave. A Wave, nevét vélhetően a New Wave-ből származtatja, ez volt a hetvenes évek végén alakult rockzenei műfaj, az új hullám. Ugyan egyik stílushoz sem konyítok, de azt írják a Wave-ről a már említett flúgosok, hogy „elsősorban az alternatív/indie szcéna zenéit forgalmazzák, a jazztől a hip-hopon át a dubstepig és a folkig mindent meg lehet találni a bolt polcain”. És tényleg. Rengeteg gyűjtő jár ide, s keresi a ritkaságokat, amelyeket jó esetben meg is talál. Az árak néhány száz forintnál kezdődnek, de például Johnny Cash összes lemeze egy dobozban 45 ezret ér.

Hosszan lehetne lamentálni azon, hogy melyik túlképzett vezetőnk volt az, aki megszüntette Magyarországon az állami lemezgyártást, és bagóért eladta a dorogi gyárat a franciáknak – amely gyár, ugye, mondanom sem kell, máig ragyogóan termel –, de azért a lemezgyártás, kisebb cégek kebelében, úgy-ahogy ma is működik. Persze a példányszámok nem mérhetők mondjuk az Omega Gammapolisához, amely 650 ezer példánnyal debütált, hogy aztán következzenek az újranyomások; ma leggyakrabban csupán néhány száz példányról beszélhetünk. De legalább beszélhetünk!

És még egy érdekesség: a bakelitlemez nem is bakelit. Közkeletű, ámde téves neve ez, aminek oka, hogy a hanglemezek anyaga is fekete és viszonylag kemény, hasonlóan a régi telefonkagylók jól ismert bakelitjéhez.

Ha mindent tudni akarnak, hát tessék: a hanglemezek a polivinil-klorid és a poli-vinil-acetát kopolimerjéből, acetilcellulózpolivinilkloridból készülnek, aminek a márkaneve Vinyl. Világos, ugye…

Ahogy a lemez is divatba került, hát a lejátszók is trendik lettek. Esetükben is a határ – ahogy mondani szokták – a csillagos ég: a néhány ezer forinttól vezet az út a több millióig.

Ahogy az egyik vájt fülű írja:
„A hangminőség ez utóbbiak esetében már nem az egyik szempont, hanem az egyetlen. A tölcséres hangsugárzó azt is visszaadja, ha a karmester gallérjából vezénylés közben kiesik az ottfelejtett gombostű. A japán gyártók tíz kiló hangszerezüstöt tekercselnek a trafó nagy tisztaságú vasmagjára; ebből lesz a katonai elektroncsövekkel épített erősítő, ami aztán meghajtja a sokmilliós hangdobozok membránját. Belátható, hogy ha a világ legjobb tervezőmérnökei nemes fákkal, titánnal, rubinnal, zafírral, gyémánttal, na meg a periódusos rendszer összes ritka földfémjével dolgoznak, az pénzbe fog kerülni, és ezt a pénzt valakinek meg kell fizetnie…”

És nyugodjanak meg, mindig van, aki megfizeti.

Remélem, az olvasónak sem volt haszontalan ez a körforgás a hanglemez körül, nekem biztosan nem, ugyanis megint tanultam valamit.

Az egyik gyűjtő azt mondta: a CD-nél azért jobb a bakelit, mert azt nem kell kölcsönadni. Na tessék! Eddig úgy tudtam, hogy férfiember a barátnőjét és a motorját nem adja kölcsön.

Mostantól tehát bővült a listám...