Kétéltű tárlat

Ennek köszönhetően július elején Tomajmonostorába költözött a dunaharaszti P’ART Művésztelep. Új fejezetet kezdtek írni a két település közös történetében.


Sokáig még a tomajmonostoraiak sem tudták, milyen kincsek rejtőztek a falujukban, pontosabban a határban lévő nemesi birtok kápolnájában. Amikor pusztulni kezdett az épület, mentették a menthetőt.

Biztos helyre vitték a padokat, a kegytárgyakat és az oltárképet. Ez utóbbi a kunhegyesi templom sekrestyéjébe került, a szekrény tetejére. Aztán megfeledkeztek róla, s egy óvatlan pillanatban becsúszott a bútor mögé. Csak akkor leltek rá újból, amikor festették a helyiséget.

Csodálták a festményt, majd megmutatták a szolnoki muzeológusoknak, mondjanak közelebbit. Azok pedig elfehéredtek, hiszen felbecsülhetetlen érték tárult elébük: Giotto, a firenzei reneszánsz festő egyik alkotása. Innentől kezdve izgalmassá váltak az események, a művet biztonsági emberek szállították a Szépművészeti Múzeumba. Aztán fény derült a rejtélyre: az uradalomban szolgáló helyiek elmesélték, hogy a gróf az igen régi és értékes táblaképet valaha Firenzében vette. Most is látható a felújított kápolnában: az internetről kinyomtatott változata.

Mindezt azért meséltük el, mert a faluban megint a művészet került középpontba. Tomajmonostorát felfedezték maguknak a festők, július elején „megszállták” a települést. A dunaharaszti P’ART Művésztelep alkotói, Botár László, Fazakas Csaba, Fábián Zoltán, Ghyczy György, Lehel Endre, Mikó F. László, Ráduly Mária Piroska, Uzsák Sándor és Volker Schwarz a Tisza-tóhoz közeli, nyugalmas falucskában töltöttek el egy hetet.

– Dunaharaszti képzőművészei régóta baráti közösséget képeznek. Van egy állandó helyünk, az A-Pavilon, ahol az alkotás mellett sokat beszélgetünk, építő kritikákkal segítjük egymást – újságolja Lehel Endre táborvezető, aki maga is festőművész. – Mivel néhányan rendszeresen járunk nyári alkotótáborba, úgy gondoltuk, mi is tudunk ilyet szervezni. Öt évvel ezelőtt tartottuk az elsőt Harasztiban, ahová német, osztrák és erdélyi vendéget is hívtunk. Most egy szerencsés találkozás révén kimozdulhattunk a városból. Télen eljutott hozzánk a hír, hogy a tomajmonostorai iskolának nincs pénze tüzelőre. Dunaharaszti önkormányzata – ahol alpolgármester vagyok – a segítségükre sietett. Azzal köszönte meg a falu, hogy a legutóbbi városnapokra delegációt küldtek, és ha már eljöttek, főztek a közönségnek egy hatalmas bogrács szürkemarhapörköltet. Ekkor vetődött fel, hogy a település a nyárra szívesen befogadná a művésztelepünket. És mi igent mondtunk. Varázslatos a hely, szeretnénk itt gyökeret ereszteni.

Így már érthető, miért ez a sok vasból kivágott szürkemarha-alakzat a fűben. Finom utalás ez arra is, hogy a környéken többen is tartanak az őshonos állatból kisebb-nagyobb csordát. Bár a művésztelepen új értelmet nyert a jószág, hiszen fémes változatából minden alkotó kapott egyet, hogy alkotássá varázsolja.

Miután elkészültek vele, létrehoztak belőlük egy közös kompozíciót. Ezenkívül mindenki ajándékozott néhány festményt is a településnek, ezzel megköszönve a lehetőséget, egyúttal megalapozva egy leendő gyűjtemény alapjait.

– Jó ötlet ez a szürkemarha-téma – ismeri el a budapesti Ghyczy György, miközben valamilyen szerrel alapozza a vaslemezt. – Bár technikailag okoz némi problémát, de én úgy kezelem, mintha vászon lenne. Szeretem a nyári táborokat, mindenhol más a légkör. Ide Dúzsból jöttem, innen Jászfényszaruba megyek.

Gyuri az első napokban négy képet festett. Megszokott tempóban, beidegződött stílusban.

Aztán valami megváltozott. Hatott rá az alföldi táj, a végtelen horizont, a vibráló levegő.

A többi festménye már ennek jegyében született.

Valahol ez is célja a művésztelepnek: kizökkenteni a résztvevőket a komfortzónájukból. Lehel Endre jó érzékkel választotta központi témának a horizontot – ha nem is direkt módon, de mindenkit inspirál a pusztában általuk is megtapasztalható fogalom, az élmény tetten érhető a vásznaikon.

– Nincs semmilyen megkötés, teljes szabadság van – szögezi le Botár László, aki Csíkszeredából jött. Odahaza FreeCamp elnevezéssel szervez alkotótábort, ahol már visszatérő vendégek a dunaharaszti művészközösség tagjai, ő meg náluk. Van összehasonlítási alapja. – Nem szívesen méricskélnék, hiszen sokban különböznek az anyagi hátterek, a technikai feltételek.
Mi a város szívében egy kétszáz négyzetméteres szakszervezeti művelődési házban jövünk össze, s ez eleve meghatározza az egész tábor hangulatát. Persze minden rajtunk múlik. Ahogyan itt is. Művészileg és emberileg egyaránt megtaláltuk a közös hangot. Néha úgy érzem, mintha együtt nőttünk volna fel, holott hétszáz kilométer választ el bennünket.
Nyári hőségben nagy áldás, ha a művésztelep víz közelében található. És ha már tényleg karnyújtásnyira a víz, miért ne rendezhetnének a hullámok közt egy bemutatót! A német származású, de már dunaharaszti polgárnak számító Volker Schwarz absztrakt festményeit éppen vízálló táblára készítette, nem is volt kérdés, hogy az ő munkáit cölöpözzék az iszapba. Háttérben a nádas, messzebb a sárga falú templom sziluettje – így lehet a látványt fokozni.

Amíg bírják a képek, a tóban maradnak.

– A csíkszeredai és a dunaharaszti közösséghez is visszatérő vagyok – árulja el Fazakas Csaba. Huzamosabb ideje Bécsben él, ahol művészetterápiával foglalkozik, de megtartotta budapesti műtermét is. – Fontos a levegőváltozás, a régi barátokkal való találkozás. Ilyenkor nemcsak a tapasztalatainkat cseréljük ki, hanem a pihenésre is szakítunk időt. Szabad a mozgástér. Másfél éve kezdtem hozzá egy kilencven műből álló sorozathoz, melynek központi témája a jelenlegi politikai elit szociális és ökológiai lábnyoma, vagyis az, mit hagy hátra a magát istenként kezelő mindenkori hatalom. Ezt a világjelenséget én is szorongással figyelem, de úgy gondolom, érdemes megörökíteni.
A táborban sem tudok a témától szabadulni, finomítom az ötleteimet, vázlatokat készítek hozzá. Meghallgatom a kollégák véleményét is, bár kritikát megfogalmazni, illetve elfogadni kényes dolog.

Tomajmonostora büszke a náluk most elindult P’ART Művésztelepre. Csécsei Csabi, a hajdani gróf visszatelepülő leszármazottjának mai intézője többször is beugrott nézelődni, barátkozni. Aztán jöttek a napközis tábor gyerkőcei, egy felejthetetlen napot töltöttek el a profi festőkkel, rengeteget tanultak tőlük. Sipos Angéla felnőttként határozta el, hogy megtanul rajzolni, szorgalma határtalan, jövőre talán már nem csak kívülállóként jár be a táborba.

A most készült műveket a falubeliek is láthatták egy rögtönzött búcsúkiállításon. Dunaharasztin, a Laffert-kúriában pedig szeptember közepén nyílik majd meg a „hivatalos” tárlat.

Annyi bizonyos: a művészek mellett mostantól a tomajmonostoraiak is várják a következő nyarat, új barátaik kihelyezett alkotótáborát.