Kis pénz, kis tekerés – Egyszer talán a hírekben is benne lesz a magyarországi kerékpáros körverseny

Elsőként egy rendőrautó és két rendőrmotoros érkezik nagy sebességgel a Fejér megyei Vereb utáni emelkedőn Székesfehérvár felé. Aztán szinte percenként újabbak. Hosszabb szünet után ismét egy motoros rendőr, ő már vagy kétszáz kilométeres sebességgel száguld. Talán a következő gyorsasági szakasz biztosítása miatt a nagy sietség? Nem tudom. De mindegy is, mi a kerékpárosokat várjuk. Ide, a verebi dombtetőre a műsorfüzet szerint négy óra egy perckor kell érkezniük.

És érkeznek is!

Éppen egy órával az indulás után 45 kilométert tettek meg. Ekkora távnál már arra számítok, hogy a mezőny szétszabdalódott, ám egyáltalán nem így történt.

Egy tömbben hajtanak felfelé az emelkedőn szinte olyan sebességgel, ahogy én lefelé szoktam… Utánuk a szervizautók, majd még két lemaradt kerékpáros, mentőautó, és már el is tekert előttünk a 38. Tour de Hongrie teljes csapata. Ennyi. Bő két óra múltán már Siófokon lesznek, innen 100 kilométerre, oda tartunk majd mi is. De előbb engedjük őket elrajtolni a Velencei- tó partjáról.

Kőbánya Cycling Team – olvasom a busz oldalán, amely a velencei parkolóba gördült úgy dél körül. Éjszakai szállásukról, Keszthelyről érkeztek. Utána pedig sorban a többi csapat is, összesen 25 ország százhat versenyzője.

A kerékpárosok és segítőik komótosan húzták ki a napernyőt, majd irány a parkoló végén lévő ebédlő. Ameddig a kerekesek ebédeltek, addig Stubán Ferenccel, a csapat edzőjével, menedzserével beszélgettem. Sosem hallottam erről a formációról, ami azért sem csoda, hiszen éppen a Tour de Hongrie-n mutatkoznak be ezen a néven. Változott a főszponzor, így teljes az arculatváltás. Úgy tűnik, a régi támogatónak már nem érte meg.

Pedig talán a legjobb magyar csapatról van szó.

– Az efféle átszervezés folyamatos a kerékpárosok világában – jegyezte meg a menedzser.

Amúgy a nevéből sportegyesületnek gondolnám a Kőbánya Cycling Teamet, de nem erről van szó. A kerékpárosok az ország minden részéről, Pécstől kezdve Gyulán át Hódmezővásárhelyig szerződtek a csapathoz, amelynek tagjai együtt tekernek évente 100-120 napot. Ehhez kapcsolódik még néhány edzőtábor, egyébként pedig mindenki úgy készül, ahogy tud, illetve lehetősége van rá.

Ferenc kérésemre néhány alapinfóval is ellát a Tour de Hongrie-t illetően. A viadal a közepesen nehéz megméretések közé tartozik az országúti kerékpáros versenyek világában, a terhelés sem extra tehát. Vannak tíznapos versenyek is, sőt, mint tudjuk, a Tour de France háromhetes. A Tour de Hongrie viszont – az első napi szombathelyi egy kilométeres bevezetővel, amit hagyományosan prológnak neveznek – összesen hat napon át tart, 10 megyében 751 kilométert tekernek a bringások.

A verseny – bár benne van az UCI, vagyis a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség versenynaptárában – súlyát jól jelzi, hogy az összdíjazása 5 millió forint.

A Tour de France-é 2,28 millió – euróban. Nos, körülbelül ez a két verseny közötti különbség.

A kerékpársportban különösen nagy jelentősége van annak, hogy melyik csapat mekkora összeg felett rendelkezik, tudom meg beszélgetőtársamtól. A Tour de France-on egy 10-12 millió euróval gazdálkodó csapat a templom egerének számít. Peter Sagan, a Zsolnán született szlovák kerékpáros zseni például egymaga 5 millió eurót keres évente.

– Ehhez képest a mi csapatunk büdzséje a 100 ezer eurót sem éri el. Ez a verseny számunkra 400-500 ezer forintba került úgy, hogy a szállásért nem kell fizetnünk. Ebből béreljük az autókat, és teszünk meg a hat nap alatt 1500 kilométert.

– Gondolom, financiális oka van annak is, hogy a magyar kerékpársport fényévekre van például a franciától, olasztól, amerikaitól – vonom le a következtetést.

– Persze. Körülbelül ugyanaz a helyzet, mint a fociban: a tehetséges magyar fiatalok, amint tehetik, azonnal külföldi csapatokhoz szerződnek. Lehet, hogy ott egy kerékpáros csak a legjobbat segíti a győzelemhez, mégis meg tud élni belőle. A labdarúgásban is addig voltunk jók, ameddig nem lett igazán pénzes sport.

És akkor el is érkeztünk a lényeghez: a magyar kerékpáros sport súlya akkora a világban, mint amekkora a magyar gazdaságé. Hol az összefüggés? A nagy kerékpáros versenyeket – a Tour de France-on kívül említhetem az olasz Girót vagy a spanyol Vueltát is – óriási figyelem kíséri, a tévén keresztül ez százmilliókat jelent. És közben látják a kerékpárosokon, a kísérő autókon, az út mentén elhelyezett reklámfelületeket.

És elkezdenek vásárolni.

Konkrét példát említ Ferenc: a Tour de France egyik főszponzora hosszú éveken át öntötte a pénzt a versenybe.

A cégnek nevezetesen semmi köze nem volt a kerékpározáshoz, klímaberendezéseket értékesítettek a világ öt kontinensén. Viszont a marketingesei szoros figyelemmel követték, hogy a verseny idején, utána mennyivel fogy jobban a készletük. Ennek a nyereségéből levonták a versenyre szánt összeget, és máris látták, nagyon is jó befektetésről van szó… Ilyen egyszerű.

Akkor válik tehát naggyá a magyar kerékpározás, amikor lesz néhány multicégünk, amely a világon mindenütt el akarja adni a termékét. Mert egy magyar támogatót nem érdekli az, hogy mondjuk egy magyar csapat szakaszgyőzelmet szerez Olaszországban. Azzal ő egy mákdarálóval sem ad el többet, hiszen nincs is jelen azon a piacon. Ezért aztán pénzt sem áldoz rá, tette hozzá mindehhez Tarapcsák Péter egykori kerékpározó, akivel később beszélgettem ugyanerről.

Közben a versenyzők befejezték az ebédet, így mellénk ül egy kedves fiatalember, Lovassy Krisztián.

– Mit kaptatok? – érdeklődik az edző. – Rizst vagy tésztát?

– Rizst hússal.

Az edző bólint.

– Ilyenkor nagyon szigorú az étrendünk – fordul hozzám Krisztián –, általában a kettő közül valamelyiket esszük, mert abban van a kalória. Fontos az is, hogy az indulás előtt három órával már szilárd ételt ne vegyünk magunkhoz, csak folyadékot.

– Az én csapatomban tekert Krisztián is, amíg el nem vitték a luxemburgiak.

Tízéves volt, amikor a csömöri falunapon megnyerte a kerékpáros versenyt, s attól kezdve meghatározza életét a tekerés. Az egyik legjobb magyar versenyző, akinek a legnagyobb fegyverténye, hogy kijutott a londoni olimpiára.

– Hogy sikerült?

– Eléggé balszerencsésen: defekt miatt fel kellett adnom.

Most már valamennyi csapat megérkezett, mindenki szerel, igazít. A kerékpárok egy ilyen versenyen már szénszálasok, amelynek legnagyobb előnye a súlya. Illetve a súlytalansága… Mint a pihe, legalábbis az én országúti kerékpáromhoz képest, érzékelem, amikor az egyik csapatnál megengedik, hogy megemeljem a gépet. Igaz, az áruk sem összehasonlítható: egy valamirevaló versenykerékpár másfél-két milliót kóstál.

– Az előírások szerint legalább 6,8 kilónak kell lennie – lép mellém a szerelő. – Lehetne ennél könnyebb is, de a biztonság miatt ennyit el kell érnie.

Azért is van rajtuk súlytáska – mutat a nyereg alá. Mellette egy romániai csapat kisbusza, amelynek oldalán a versenyzők neve. Legtöbbjük magyar. A busz mellett éppen Novák Eduárd állítja be a nyerget. Ő Románia talán egyetlen paralimpiai bajnoka.

– A mi országunkban a szekér húzza a tehenet: több a verseny, mint a versenyző – válaszolja, amikor az ottani kerékpáros életről érdeklődöm. – De majd felnövünk hozzá.

Eduárd egyébként gyorskorcsolyázóként kezdte, és a világ élvonalához tartozott, amikor egy baleset miatt elveszítette az egyik lábfejét. Néhány év múlva már kerékpáros nyeregben versenyzett és nyert olimpiai bajnokságot.

A verseny a velencei strandról indul. Mindenféle akkreditáció nélkül nyugodtan a versenyzők közé vegyülhetek, így látom, hogy a kerékpárok kormányára kis cetlik vannak ragasztva, rajtuk különböző jelek és számok. Mert amit mi, kívülállók csupán őrületes tempójú tekerésnek látunk, abban komoly stratégia rejtőzik arról, hogy a hattagú csapatból ki mikor áll az élen, miként segíti a legjobb versenyzőt.

Az éles rajt a várostól csupán 8 kilométerre, Gárdony után kezdődik, addig felvezetik a versenyzőket.

Indulunk hát mi is Vereben át Siófok irányába.

Amíg odaérünk, néhány mondat a Tour de Hongrie történetéből. Az elsőt 1925-ben rendezték, olvastam a verseny sajtósától, Gombkötő Rolandtól kapott szép kivitelű, amúgy rengeteg protokollszöveggel tűzdelt füzetben. A Tour de France mintájára indult, ám a történelem ugyancsak megcibálta a sorozatot. Számtalan kimaradt, ezért csak a 38. a mostani. Az igazán nagy törés a hatvanas években következett be, amikortól egészen a rendszerváltásig nem rendezték meg.

Hogy miért volt mostoha a kerékpársport azokban az évtizedekben, arról ugyancsak Tarapcsák Pétertől tudakozódtam még Velencén.

– A magyar sportnak már régóta elsősorban propagandaértéket szántak. Kinézték azokat az ágakat, amelyeket a világon még viszonylag kevesen űztek, ugyanakkor olimpiai számok voltak. Mint például a kajak, a vízilabda, a birkózás, és még sorolhatnám. Ezeket támogatták, az eredmények pedig jöttek. De amiben igazán nagy pénzek vannak, mert a világ nézi a versenyeket – például a tenisz, a foci, az autósport, a kerékpár –, arra nem áldoztak.

Közben megérkeztünk Siófokra, ahol a szűk utcák egyik kereszteződésénél nézünk ki magunknak helyet, ott, ahol a kerékpározók el fognak haladni. Hat órakor kellene érkezniük, ám amennyire percre pontosan tekertek Verebre, úgy nincsenek a jelzett időben Siófokon.

– Eltévedtek! – szól oda az egyik polgárőr a másiknak, telefonját letéve.

A másik eltátja a száját, úgy néz rá.

– A körforgalomnál. Rossz helyen mentek ki, aztán a mólónál szedték össze őket.

– Nem volt ott egy rendőr, hogy mutassa az irányt? – kérdezi a másik, de választ nem vár.

Mi viszont várjuk tehát a kerékpárosokat, amikor egy frissen érkezett rendező egy félig úttesten parkoló autót fedez fel. Én ugyan nem gondolnám, hogy ne tudnák kikerülni a kerékpárosok, de a rendező másképp látja:

– Tegyük arrébb! – rohan a kocsihoz, de amire odaér, meg is gondolta magát, fut vissza, inkább egy terelőzászlóval felszerelt rendezőt vezényel a helyre.

Közben idegességében majd’ felrobban.


Az utolsó pillanatra azonban minden elrendeződik, a kerékpárosok elsuhannak előttünk. Három kört tesznek meg a szűk utcákon, így aztán nekem is van időm a célba ballagni, ahol néhány száz érdeklődő figyeli az eseményeket. A spíker pedig erősen biztat mindenkit a tapsra, éljenzésre. A versenyzőket a szűk utcák igencsak megrostálták, az utolsó kilométereken szakadt szét a mezőny. Végül egy szlovén bringás ért be leghamarabb, talán kerékhosszal az őt üldöző előtt.

Hazaérve bekapcsolom a rádiót, a hosszú sporthíreket hallgatom, hátha megtudok még valamit a versenyről.

A hírekben autósport, repülés, úszás. A Tour de Hongrie-t meg sem említették. Mintha nem is lenne. Első pillanatban csodálkozom, de aztán eszembe jutnak Tarapcsák Péter szavai: persze, hiszen nincs benne pénz.



HARDI PÉTER
RIPORTJA 

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI