Könnyen átverhető kuncsaftnak nézte az ócskás a hölgyet - Sok tízezret tévedett

Zsírmintás kempingszékéből bámulta a lengő bajszú és izzadt tarkójú handlé a közeledő karcsú bokát. Megfoghatja most az isten lábát, jó magasan kezdi majd az árat, szaladt át a zsibáruson, hiszen úriasszony fürkészi a régi holmikat, jó kuncsaft az ilyen, könnyen átverhető előkelőség. Percekig csak csöndben szemlélte az ócskás placcát az asszony. Majd rábökött az egyik zsebórára: „Azt megvenném.” „Meg sem vizsgálja közelről?” – kérdezte a férfi. „Nem, az tetszik a legjobban” – felelte a nő rezzenéstelenül, s rögvest kétezret kínált a fedeles óráért. „Adjon még ötszázat, és viheti a nagysága” – srófolt a bolhapiacos, és kiült arcára a simlis mosoly, amikor a „filléres ketyegőért” a szép kezű nő udvariasan és hangtalanul fizetett.

Alig várta Szűcs Andrea ügyvéd, hogy hazaérjen új szerzeményével. Férje elé tette a zsebórát: „János, ez egy eredeti Brauswetter. Ilyenem még úgysem volt. Érhet úgy ötvenezret. Az ócskás azt hitte, ő nyert az üzleten.”

Szűcs Andrea vagy negyven éve gyűjti az órákat. Nem megszállottan, de azért áthatott szenvedéllyel. Az órák látványa megnyugtatja. Gyakran csak úgy elidőzik valamelyik kedvence előtt. Nézi, ahogyan lépegetnek a kismutatók, minden egyes perc megtételével magukkal húzva a múlt pillanatait is.

– Mindig különleges vonzódásom volt az órákhoz. Lenyűgöz a szerkezetük. Mintha az apró alkatrészek nem csupán az órát mozgatnák, hanem a világ egészét is szabályoznák. Ma is őrzöm szüleim cizellált, oszlopos biedermeier asztali óráját. Kiskoromban azt képzeltem, pici szentély az, benne csoda zajlik, amelyet apukám sosem hagy megszűnni, kis kulccsal rendre újraindítja a varázslatot.

Kezdő ügyvéd volt még, amikor a tárgyalóteremben hirtelen megállt benne az ütő. Nem az ítélettől. Éppen beszédre emelkedett, amikor tekintetét blokkolta a törvényszéki óra. Magas volt és karcsú. Német szekrényóra diófa külsővel, üvegajtóval. Igéző a hangtalan méltóságával. Ott izzott föl Szűcs Andreában a gondolat, hogy órákkal veszi körbe magát.

– Nyolcnapos állóórák voltak a bíróságon. Így hívták őket. Egyetlen felhúzással nyolc napig bírták a meneteket. A drága Babai bácsi, a kedélyes törvényszolga, az „idő karbantartója” vasárnaponként körbejárt, és mindegyiket újra és újra felhúzta. Sok évvel később sikerült szereznem ilyen órát.

Szenvedéllyé akkor lobbant a lelkesedés, amikor egy órásmester műhelyében meghallotta a „holdarcút”. Háttal állt a kétméteres órának. Az kondult egyet, az üvegházában finoman rezegtetve a levegőt. Szűcs Andrea megfordult, és rabul ejtette a ragyogó holdarc az óra számlapja fölött.

– Megborzongtam, mintha egyenesen rám zárult volna a tekintete. Megdelejezett. Soha addig nem láttam holdfázisos órát, amely nemcsak a perceket számlálja, jelzi az újholdat, a teliholdat is. Egy hét múlva már az ebédlőnkben volt. Bohókás férjem két hétig a „holdarcúnak” is köszönt, amikor hazajött.

Aztán a lakás falai, fiókok, polcok, szekrénytetők lassan megteltek órákkal. Van köztük muzeális. Bécsi keretóra is, negyedütős, aranyozott tokban. És francia porcelánóra és ónémet, biedermeier és szecessziós, art deco és rokokó, meg kandallóórák, képórák, úti órák, gomblyukóra, zsebóra, nyakóra, brossóra, vekkerek, vésettek, kulcsosak és örökmozgók, Jaeger és Junghans, Schaffhausen és Hermle, s még mennyiféle, nevesek és névtelenek.

Mégsem a luxusra hajt Szűcs Andrea, inkább a különlegességre. Ő nem műkincsvadász.

Esetében főzőóra is lehet egyedi, kakukkos is kivételes, magyaros tányérba szerelt időmérő is pótolhatatlan. Férje, Kádár János Miklós festőművész is festett neki faliórát. Igazit, rézre.

Muris mű egy játékos alkotótól: férfiarcot ábrázol pöndörödő bajusszal. Az idő forgatja a bajusz két szárát, a kis- és a nagymutatót.

Szűcs Andrea órái az önfeledt öröm kollekciójának darabjai.

– Csak egyszer vettem aukción órát – mondja. – Én rátalálni szeretek az órára. Ez is egy játék, keresgélni a régiségek közt, bolhapiacokra járni. Szeretem nézni az óráimat. Még az olcsó „salátaóráimat” és a „klasszikus retroóráimat” sem adnám oda senkinek. Az óráimnak lelkük van. Figyelmes bánásmódot érdemel mind. Meg is adom nekik. Évtizedek óta ugyanarra a vekkerre kelek.

Majdnem ötszáz órája van. És mindegyik jó. Merthogy egy sem kerülhet be a lakásba úgy, hogy az órásmester életre nem kelti. Csak aztán nem húzzák fel őket, ne ketyegjenek a falak, ne csörögjenek a szekrények. De így is legalább tíz-tizenöt óra kezd morogni náluk egészkor. Van, amelyik félkor is nagy levegőt vesz a gongütéshez.

– Ha mindegyik járna, ketyegés, berregés, csörömpölés, valcer, keringő szólna egyszerre. Furcsa, zsibongó koncertet, óraszimfóniát vezényelne nekik az idő. A férjem pedig idegrohamot kapna, az biztos. Bár néha rácsodálkozik, a kutyáink hogyhogy még nem utánozzák a ketyegés hangját – nevet az ügyvéd. Ennyi órával körbevéve sem érzi soha, hogy az idő sürget vagy múlik. Miként ő mondja: az idő egyszerűen csak van.

Egyszer amúgy komoly hasznát vette ügyvédként az óratudásának. Válóperben képviselt egy asszonyt, aki beteg kisfiával maradt. A férj jól keresett, mégsem volt hajlandó magasabb tartásdíjat fizetni.

– Kellemetlenkedtem vele ügyvédként, az volt a feladatom, hogy az anyagi helyzetét firtassam. Ő terelte a dolgot, mondván, nincs pénze. Mire én ránéztem a csuklójára: „Akkor azt a Calatravát miből vette?” Az egy Patek Philippe milliós luxusóra. Meglepődött a férfi, nyilván azon, hogy a márkát is vágom. Azt gondolta, túljárhat az eszemen, és közölte: „Ez hamis, nincs értéke, tessék, magának adom!” És a kezembe nyomta az óráját. Rögtön láttam, hogy valódi, a súlyán is éreztem. A bíróhoz fordultam: „Kérem, tessék jegyzőkönyvezni, hogy az órát hálásan elfogadom, az ajándék ugyanis kétoldalú jogügylet.” Abban a pillanatban fölpattant a pasas, és kitépte a kezemből az óráját. Hajlandó volt vállalni a magasabb gyerektartást.

De talán nem is az órákkal, hanem az idővel kezdődött nála minden, gondol bele Szűcs Andrea. Kislány volt még, és elképzelte, kellene lenni valahol egy időtrezornak, ahova a pluszidejét be tudja tenni, és szükség esetén kivenni onnan. Amúgy ő sosem késik, nem halogat semmit, az időt sem húzza. Úgy tartja, aki pontatlan, az bizonytalan is. Márpedig a pontosság nála kötelesség. Az órák biztosan őt választanák ügyvédjüknek, ha perbe fognák az időt.