Lajkó húzza

Nem tudjuk, mi történt: Lajkó ezúttal hegedűjén, citeráján és hű emberén kívül, ki örökké őt lesve, a lehetetlenre vállalkozva próbálja kísérni, s adja a ritmust és mi más a zenéhez kell, míg Lajkó csapong, száguldozik jó messzire, honnan, ki tudja, hogyan, de visszatalál, s lesz a zenének mint iskolai fogalmazásnak eleje, közepe és befejezése.

De most jött vele még több zenész, kik kísérhetik összes rezdülését, s még két énekesnő is, akikről semmit nem tudunk és később is csak annyit, gyönyörűen énekelnek. A koncert úgy kezdődik el, hogy elkezdődik. Senki nem mondja, hogy jó estét kívánunk, kezdünk, csak belevágnak. Lajkó azzal sem zökkenti ki a hallgatókat, hogy két „szám” között elmondja, jó, hogy eljöttetek és ilyen sokan vagytok, s akkor következzen a következő szám. Nem mond ő semmit, egy szót sem szól, mi értelme itt a beszédnek? Nem tudjuk, éppen mit játszanak, csak azt, hogy bitang jól, és azt sem, mi következik.

De mindegy is, kétszer ugyanúgy úgysem játszaná el, ismétlésnek mi értelme lenne? Ám most, mi ritka, még mosolyog, érzi, ez jó volt. Csendben a színpadról levonulnak.

Eszmél a nép, vissza, kiabálnak, s ő kezébe kapja a hegedűjét. A vonón már cafatokban lóg a húr, s játszik. Úgy van itt, hogy nincs is itt. Még meghajol, ennyi volt, vége. Nem köszön, nem búcsúzkodik. Minek, ki szereti, újra meghallgatja, ki meg nem, annak minek hajbókoljon?