Az élet nem matekpélda

– Csodás kilátás nyílik a Balatonra az apátság ablakaiból!

– „Mily kicsinynek és messzinek tetszik a világ az apátság ablakából! (…) Nem érezheti az élet fájását, aki mindennap látja az égbolt és a víz játékát, az esztendők észrevétlen múlását és a sarokban a pókot, amely ezer esztendő óta egykedvűen szövi a történelmet.” Krúdy szavai ezek.

– Szembetűnő a nyilatkozataiban, hogy annyi a szépirodalmi művekből vett idézet, mint a bibliai.

– Magyar szakos szerzetestanárként ez foglalkozási ártalom. Hiszem, hogy az irodalomtanítás legalább olyan fontos, mint a hittan. A gyerekeknek minél több verset kellene megtanulniuk könyv nélkül, hogy később, felnőttként elő tudják hívni a fejükből azokat a kristálytiszta mondatokat, gondolatokat, amelyekhez igazodni lehet. Az élet ugyanis nem egy matematikapélda, amit meg kell oldani. Az igazi, értékes irodalom és a művészet az egzisztenciális kérdések – élet, halál, hit, szeretet, szerelem – megválaszolásához nyújt kapaszkodókat. Ezeket nem lehet bizonyítani, ám újra és újra tanúbizonyságot kell tenni róluk.

– Az a klasszikus műveltség, amelyről ön beszél, a digitalizáció korában kiveszőfélben lévőnek tűnik…

– Átalakult a világ. Az, amit általános műveltségnek tartottunk, háttérbe szorul. A specializálódás világában élünk. Nem szoktunk arra gondolni, hogy húsz-huszonöt év múlva az, amit most piacképesnek gondolunk, nagy valószínűséggel már elavult lesz. Nehéz volna felsorolni, hány tantervi változást, reformot éltem át! Mégis, az információ-központú oktatás uralkodik még mindig, és háttérbe szorul az élmény. Pedig az információk nagy része elavul, az élmény azonban megmarad.

– Mi lenne a helyes irány?

– Kevesebbet kellene tanítani, és mélyebben. Az adathalmazoknál fontosabb a kommunikációs készség, a nyelvismeret és a megújulásra, az állandó tanulásra való képesség. Több gondot kellene fordítani arra, amit úgy hívunk, hogy érzelmi intelligencia. Az iskola elsősorban az emberért van – nemcsak azért, hogy boldogulni tudjon, hanem azért is, hogy értelmes, boldog életet éljen. Mindez egyre nehezebb.

– Így látja?

– Igen. Érdekes, hogy egyre többen étkeznekegészségesen – miközben a szellemi táplálkozásukra nem figyelnek. Az elmúlt két hónapban a bokatörésem miatt jutott volna időm tévét nézni, de elrettentem a kínálat láttán: a sok csatorna dacára szinte semmi értékeset, maradandót nem közvetít a televízió. Tele a világ kultúrszeméttel. Sztárok vannak, de példaképeknincsenek. Ebben az értékválságban az értelmiség felelőssége óriási. Gondolkodni tudó, felelősséget vállalni képes emberekre van szükség. Ha nincsenek olyan művelt emberek, akiknek van jövőképük, víziójuk, reménytelenné válik a világ, élhetetlenné válik a Föld.

– Ebben lehet szellemi mankó például a tihanyi apátság Tetőtéri Esték sorozata?

– Remélem! Ha valóban élő, hiteles szerzetesi közösségként vagyunk jelen a társadalomban, akkor igazodási ponttá válhatunk. Fontos az életünkben a közös imádság, a közös asztal, a közös felelősség. Mindannyian érzékelünk valami furcsa szellemi-lelki vákuumot ebben az elanyagiasodott és a pillanatnak élő világban. Ellátjuk a lelkipásztori tevékenységet a környék templomaiban, az ide érkező vendégeket értékes kiállításokkal, koncertekkel várjuk, ezenkívül előadásokat szervezünk. A Tetőtéri Esték tematikája nem hitbuzgalmi és nem politikai, de határozott értékrendet képviselünk. Ez az értékrend keresztény, magyar és európai. Azt tapasztalom, hogy az emberek nem egyszerűen az ismeretek miatt jönnek el, hanem azért, mert szeretnének tartozni valahová. Egy hasonló gondolkodású, azonos érdeklődésű emberekből álló közösséghez.

– Visszatérő vitatéma, vajon politizálhatnak-e az egyházak. Ön szerint hol húzódnak a határok a közéleti-politikai szerepvállalásukban?

– A katolikus egyház belső fegyelme egyértelmű: az egyház hivatalos képviselői pártpolitikai szerepet nem vállalhatnak. Ugyanakkor: bár a vallás a legszemélyesebb magánügy, a vallásos ember létezése közügy. A vallásos ember értékrendje meg kell jelenjen az életben, a társadalomban. Társadalmi tényező tehát maga a vallás. Ha valaki komolyan veszi a kereszténységét, nem élhet közömbösen egy sok sebből vérző társadalomban.

– A rendszerváltozástól szakértőként vett részt az egyházi iskolarendszer újraindításában, többek között dolgozott miniszteri biztosként a szakminisztériumban, majd vezette a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia iskolabizottságát. Szívesen meghallgatnám a véleményét arról, hogyan sikerült az állami iskolák egyházi átvétele.

– Amikor megszűnt az állami „iskolamonopólium”, és az egyházak is iskolafenntartóvá váltak, nagy volt a kísértés arra, hogy visszaállítsák az 1948-ban megszüntetett egyházi iskolarendszert. Eleve lehetetlen egy ilyen restaurálási kísérlet. Ugyanakkor sokan a kommunizmus évtizedeit túlélt egyházi iskolákat tekintették példának – ezeket lemásolni, reprodukálni ugyancsak lehetetlenség. Valami egész újat kellett kezdeni. Újra indultak ugyan régi, nagy múltú intézmények, de ezek már mások lettek, mint amikor megszűntek. Igény volt és igény van arra a szellemiségre, amit az egyházi iskolák nyújtani tudtak és ma is nyújtanak. Érdekes módon nagyobb a bizalom a társadalom egy rétegében a nevelésre nagyobb gondot fordító egyházi iskolák iránt. Személyesebbek és élményközpontúak.

– Ez lenne a kulcsa annak, hogy az elitképzés fellegvárai között számos egyházi iskolát találunk?

– Ezek mindenképpen meghatározó ismérveink; nemcsak a magas színvonal, de a kohézió alapjai is. Egyébként rendszeresen találkozom azzal a megjegyzéssel, hogy az egyházi iskolák az elitképzéssel törődnek. Amennyiben a gimnáziumokról beszélünk, ez helytálló: a gimnáziumnak mint iskolatípusnak célkitűzése – akár egyházi, akár nem egyházi – az elitképzés, a továbbtanulásra való felkészítés. Az általános iskolák esetében ez egészen másként van. Az egyházi elemi iskolák nem válogatnak, mint azt sokan képzelik, ugyanabból a társadalomból merítenek, mint a nem egyházi iskolák. Sajnálatos módon nem kap elég nyilvánosságot, hogy az egyházak hangsúlyosan foglalkoznak a hátrányos helyzetű gyermekekkel is.

– Hogy látja, meddig egészséges az oktatásban a napjainkra jellemző központosítási törekvés?

– Egyrészt szükséges a központosítás, hogy valóban egységes rendszert alkosson az oktatásügy, és ne legyen kiszolgáltatva helyi érdekeknek. Másrészt nagyon fontos az iskola szabadsága: helyben lehet látni, mi az, amire szükség van, és mi az, ami fölösleges. Az iskola kulcsszereplője a pedagógus: ha visszaszorítja egy kemény központosítás a tanárok kreativitását, és úgy érzik, hogy ki vannak szolgáltatva, akkor bukásra van ítélve a központosítás. Nem szabad kiszolgáltatni az iskolát politikai játszmáknak.

– Mennyire tud kapaszkodó lenni a hit, a vallás ebben az értékválságban szenvedő, folytonos változásban levő korban?

– A hit lényegéhez tartozik, hogy elfogadom: nem én teremtettem ezt a világot, ugyanakkor felelős vagyok érte. A hit – hogy létezik tőlem független, fölöttem álló valóság – lehetővé teszi, hogy ne a mindenkori érdekek szerint éljek, hanem legyenek időt álló értékeim. Közöttük a legfontosabb maga az élet, amit ember létrehozni nem képes, de elpusztítani igen.