Balogh Géza: Ott fenn a sziklák

Nem hiszem, hogy Magyarókerekét mostanában sok turista keresné. Pláne nem Székelyjó felől, most mi mégis ezt tesszük. Székelyjó, nevével ellentétben, nem a Székelyföldön van, hanem Kalotaszegen, a Bihar-hegység 1500–1800 méter magas csúcsai alatt, s egyetlenegy székely magyar sem él ott.

Ország-világBalogh Géza2017. 08. 02. szerda2017. 08. 02.
Balogh Géza: Ott fenn a sziklák


Valamikor persze ők alapították, de a Horea–Closca-féle felkelés idején ezt is elpusztították az Érchegység túlsó oldaláról rájuk rontó mócok, úgyhogy ma már románok lakják, s főleg cigányok, akik egy árva szót sem tudnak magyarul, de barátságosak, s roppant segítőkészek. Legalábbis mi csak jót tudunk mondani róluk. Vagy három éve ugyanezen az úton úgy elakadtunk az autóval, hogy nélkülük talán még ma is ott küszködnénk beszorulva egy szűk katlanba.

A székelyjói romák fordították meg a kocsit, s tolták aztán vissza a faluba. A korcsma szerencsére még nyitva volt, így pár sörrel kifejezhettük hálánkat, amit ők szívesen el is fogadtak.

De hogy kerültünk mi most a havasok lábaihoz, ráadásul kocsival? Úgy, hogy előző este a kalotaszegi vendéglátónk udvaráról kinéztünk magunknak három távoli kősziklát, s felsóhajtottunk, hogy oda sajnos már nem lesz időnk eljutni. Mire a gazda, Benk Márton elmosolyodott:

– Ha nem sajnálják az autót, azzal is mehetünk. S majd Magyarókereke felé kanyarodva jövünk haza.

Reggel aztán neki is vágtunk. Autóval, mert a téesz, vagy, ahogy itt mondják, a kollektív egy darabon régebben egész jó minőségű utat épített, de feljebb sincs gond, a sima gyep vígan járható. Egészen le a Székelyjót Magyarókerekével összekötő útig, amit pedig állítólag két éve szépen ki is javítottak.

De ezt mi még nem tapasztaljuk, mert fent állunk vagy nyolcszáz méter magasban a három kőszikla alatt, ahová fel is lehetne kapaszkodni, ám nincs valami nagy kedvünk a sziklamászáshoz, inkább csak bámulászunk. A 2. bécsi döntés után itt húzódott a magyar–román határ, a mogyoróbokrok fölött érdekes bevágódások láthatók a kőben. A kalotaszegiek állítják, a románok géppuskafészkei, ágyúállásai. Itt várták a magyarok támadását, mert szentül hitték, a magyarok Dél-Erdélyt is vissza akarják szerezni. Ma persze már se puska, se ágyú, csak rengeteg vadvirág, és messze lent az országúton egy ekhós szekér, ami a két falu közti szabályos cigánytábort keresi. Mi is arrafelé tartunk, de a földút hirtelen elkanyarodik, s hosszas kacskaringózás után kijutunk az országútra.

De milyen út az! A három évvel ezelőtti állapotokon is túltesz. Két hete volt fent a hegyen egy irtózatos vihar, s a lezúduló özönvíz szinte teljesen elvitte róla a vékonyka aszfaltot, de az alapot is megbontotta.

Most vedérnyi kövek és lavórnyi lyukak között bukdácsolunk, s félő, hogy előbb-utóbb le fogunk csúszni a patakmederbe.

Így zötykölődünk vagy másfél kilométert, mikor feltűnik egy nagy, tarka kutya, mögötte pedig egy birkanyáj. A román pásztor az út mellett bandukol, csodálkozva pislog, kik ezek az őrültek, de pár korty ajándékpálinka után megvigasztal bennünket. Tört magyarsággal azt mondja, „Mogyorókereke” már nincs messze, és hamarosan az út is megjavul.

Úgy is lett. Ott már a társak is visszaülhettek az autóba, tíz perc múlva pedig vendéglátónk zentelki udvarán nyeltük a hideg ásványvizet. Közben szégyenlősen pislogtunk a három kőszikla felé, melyeket ezúttal sem másztunk meg. Talán majd ősszel, rózsabogyóéréskor.

De akkor már gyalog megyünk, legfeljebb fenn alszunk a hegyen.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek