Boldog békeidők

Görgey Artúr tábornok, a katonai és a polgári teljhatalom birtokában, 1849. augusztus 13-án a világosi Bohus-kastélyban Fjodor Rüdiger cári tábornok előtt aláírta a feltétel nélküli megadást. Elbukott a szabadságharc, s azonnal kezdetét vette a megtorlás. Báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy parancsára tizenkét tábornokot végeztek ki, főbe lőtték Batthyány Lajos első magyar miniszterelnököt, több száz katonát és civilt ítéltek halálra, ezreket várfogságra vetettek, a fogoly hadfiakat erőszakkal besorozták a császári regimentbe. A piszkos munka végén a véres kezű hóhért lemondatták. Joseph Radetzky császári tábornagy mondta róla: „Haynau olyan, mint a borotva: mihelyt elvégezte dolgát, tokba kell tenni.”

A magyar ügyekben illetékes Alexander Bach osztrák belügyminiszter 1851-ben lépett színre. Magyarországot beolvasztották a Habsburgbirodalomba.

A birtokos köznemesség nagy része a passzív ellenállást választotta: bojkottálták a kormányzatot, elszabotálták az intézkedéseit, nem fizettek adót. Aztán a rebellisek közül többen kénytelenek voltak hivatalt vállalni. 1859-ben a szárd–francia–osztrák háborúban Solferinónál elszenvedett vereség, a pénzügyi csőd Bach lemondásához vezetett, s Ferenc József – aki leginkább csak Deák Ferencet tekintette mérvadó magyar politikusnak – reformokról beszélt.

Nem csupán az emigráció (Kossuth Lajossal az élen) tekintette a párbeszéd alapjának a forradalmi 12 pontot, illetve az abból fakadó 1848. áprilisi törvényeket. Az ország a közélet kibontakozását kívánta. Ám az 1861-ben végre megengedett választások nyomán összeülő törvényhozást Ferenc József feloszlatta, átmeneti állapotot (provizóriumot) hirdetett, s a kormányzást ismét az osztrák belügyminiszter gyakorolta. 1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban Deák – később húsvéti cikk címmel emlegetett – írása, amely a kibontakozást vázolta fel.

A császár végül is hozzájárult a képviselő- választáshoz. A december 11-én összeülő parlament a voksoláson (a magyar népesség alig 8 százalékának volt szavazati joga) a pártjával abszolút győzelmet szerzett Deák Ferencet nevezte ki a tárgyalódelegáció vezetőjének. 1866-ban kitört a porosz–osztrák–olasz háború, s a hatalmas hadi kiadások a Habsburg-birodalmat pénzügyi összeomlással fenyegették.

Ebben a helyzetben sokat ért a magyarokkal való kiegyezés.

A '47-esek a forradalom előtti idők visszatértét akarták. A '48-asok – Deák és hívei – az áprilisi törvények szerint képzelték el az ország jövőjét. A '49-esek – Kossuth és követői – a teljes függetlenség mellett kardoskodtak. Végül az 1867 elején megszületett egyezségek nyomán alakult perszonálunióban (az osztrák császár egyben magyar király is) a közös kül-, had- és pénzügyön kívül saját parlamenttel, kormánnyal és kormányfővel Magyarország visszaszerezte önállóságát. Visszacsatolták Erdélyt és a Partiumot, illetve Fiumét (ezt az 1868. június 25-én aláírt magyar–horvát kiegyezés szentesítette), amnesztiát hirdettek (amivel Kossuth nem élt). Az uralkodó Deák javaslatára 1867. február 17-én idősebb Andrássy Gyulát kérte fel miniszterelnöknek, a kormány három nappal később tette le a hivatali esküt.

Ausztria–Magyarország létrejöttét sok kritikus hang fogadta. Több megye elutasította a megegyezést, népgyűléseken tiltakoztak. Kossuth a Magyar Újságban május 28-án megjelent „Cassandra-levelében” (Cassandra görög mitológiai királylány, akinek a jóslatait figyelmen kívül hagyták) Deákot megszólítva egyenesen a nemzet halálát, az ország széthullását jövendölte.

Az osztrák császárt I. Ferenc József néven június 8-án, a budai Mátyás-templomban koronázták magyar királlyá, s ő július 28-án szentesítette a kiegyezés magyar törvényeit – megszületett az Osztrák–Magyar Monarchia. A király lett a legfőbb hadúr, ő nevezte ki és bocsátotta el a minisztereket, szükségállapotot hirdethetett, a benyújtott törvényjavaslatok felett előszentesítési jogot gyakorolhatott, az elfogadott jogszabályokat megvétózhatta, feloszlathatta az országgyűlést. Az új rendszer a nyár további részében kialakította mindennapi élete kereteit.

1969-ben új választásokat rendeztek, ahol a Deák Párt a mandátumok 55,95 százalékát szerezte meg.

A kiegyezéssel lendületet kapott polgári átalakulás hatalmas erőket szabadított fel birodalomszerte.

A századfordulóra európai színvonalú élelmiszeriparral rendelkező, a kohászatban és a gépgyártásban jól teljesítő agrár-ipari ország épült fel.

A Monarchia teljesítményével megelőzte a dél-európai és a balkáni országokat, egy szintre jutott Nagy-Britanniával, Belgiummal, Hollandiával és Norvégiával, s csupán Svédországtól, Dániától, Németországtól, Svájctól, Franciaországtól és Finnországtól maradt el a fejlődésben. E gyarapodással egyidejűleg fektették le Közép-Európa legnagyobb és legfejlettebb vasúthálózatát. Városnegyedek és -részek épültek, Budapest ekkoriban nyerte el mindmáig csodált arculatát, benne templomokkal, múzeumokkal, hidakkal, fürdőkkel, kastélyokkal, s persze a Parlamenttel, az Operaházzal, a Nyugati pályaudvarral. A kötelező általános iskolai oktatás bevezetése, a művészeti szervezetek létrejötte a műveltség felvirágzását eredményezte.

Megalapították a Zeneakadémiát, felavatták a Nép-, az Operettés a Vígszínházat, a mozik szerte az országban sok hívet szereztek a filmnek.

Ausztria–Magyarországot e fél évszázad alatt a sikerek mellett is megosztották a társadalmi és nemzetiségi ellentétek. Nagyhatalmi politikája nem mindig állt összhangban a valósággal, ezért is sodródott bele az I. világháborúba, melynek végén az állam részei szétváltak. Végül Wekerle Sándor kormánya 1918. október 31-ével felmondta az 1867-es megállapodásokat. Ezzel megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia.