Ezt a bordélyt elszúrták!

Minden gyanús elem – legyen nyugati hírszerző, magyar pártonkívüli, értelmiségi vagy fiatal – valahol eszik, iszik, alszik. És nem utolsósorban szórakozik!

Olyankor pedig tán könnyebben eljár a szája… 1967-ben felvetődött a gondolat, hogy egy poloskákkal és rejtett kamerákkal felszerelt szállót létesítsenek külföldi vendégek megfigyelésére, kompromittálására.

A belügyi szervek 1968-ban végül „egy szolid, kisebb méretű, családias hangulatú, olaszos jellegű bár” mellett döntöttek: konspirációs céllal megalapították a Sole Miót a Gellért-hegyen, a Hegyalja út és a Sánc utca sarkán.

Logikusnak tűnt, hogy a bordély-panzió előre betechnikázott helyiségeiben majd könnyebben és feltűnésmentesebben dolgozhatnak az ügynökök, mint a reprezentatív nagyszállodákban (Margitszigeti Nagyszálló, Gellért, Intercontinental, Royal), ahol a gyanús elemek eleve számítottak állambiztonsági jelenlétre.

„A vendégszobák megvalósítása esetén lehetőségünk nyílik az odairányított célszemélyek beszélgetéseinek rögzítésére, titkos kutatások biztonságos végrehajtására, erkölcsi kompromittálási és egyéb operatív akciók lefolytatására.”

A briliáns terv ellenére az operatív technika beépítése nem készült el a Sole Mio nyitására. Plusz elfelejtettek lakást bérelni a bár/szálló szomszédságában, pedig kellett egy helyiség, ahol elférhetett a technika, amivel lehallgatták az intézményt.

Ez végül sikerült, méghozzá úgy, hogy Berényi István alezredes, alosztályvezető önmagát külügyesnek álcázva kivette a szomszédos K lakást, amelyet Tanya fedőnévre kereszteltek.

A nagyrészt hálózati személyekből összeállított személyzet sem bizonyult elég jól képzettnek, rendszeresek voltak a bohózatba illő bonyodalmak, állandósultak a konfliktusok, amelyek lehetetlenné tették a sikeres operatív munkát. Az egymásról nem tudó beszervezett alkalmazottak ugyanis a vendégek helyett rendszeresen egymás munkáját ellenőrizték.

Például a Balikó Mária fedőnevű ügynök – aki hivatalosan mixernőként dolgozott – intim viszonyba került a Vellai Attila fedőnevű ügynökkel; a férfi féltékenysége miatt nem tudta zavartalanul ellátni államvédelmi feladatát.

Valószínűleg Vellai Attila ügynöknek minden oka megvolt a féltékenykedésre, ugyanis az „erkölcsi kompromittálás” ürügyén a bárban pincérnőként dolgozó női ügynökök megpróbálták behálózni a bárba érkező vendégeket, majd miután a bepoloskázott, bekamerázott szobában „operatív akciókat” hajtottak végre velük, zsarolni kezdték a célszemélyt, hogy beszervezhessék.

A nyilvánosságra hozott dokumentumokból nem derült ki, hány ilyen sikeres erkölcsi kompromittálást hajtottak végre, de a nyitástól 1970. december 2-ig 266 vendég szállt meg a panzióban, köztük diplomaták is.

Az Ámor Háta fedőnevű akciót nagyon hamar, alig háromévnyi működés után bezárták. Hűtlen kezelés, közokirathamisítás és más gazdasági bűncselekmény gyanúja merült fel a hellyel kapcsolatosan, nyílt nyomozás és pereskedés kezdődött. Roppant érdekes, hogy végül is a kudarcnak nem lett felelőse – az állambiztonság vezetői inkább nem is kerestek ilyet…

XXX

Partizántól kurtizánig – ezt a meglepő alcímet viseli D. Kardos Éva könyve. Rákosi Mátyás unokahúgának önéletrajzi írása az ezredforduló után, a szerző 80. életévén túl jelent meg (egyébként Vörös alkony főcímmel).

Nem titkolózott, bevallotta, hogy kurva is volt, egyáltalán nem tartott attól, hogy ezért elítélik. Szerinte egy intelligens ember meg tudja érteni, hogy még ilyesmi is megeshet az életben...

Az asszony a II. világháború alatt Ukrajnában tevékenykedett partizán rádiósként, sebesülteket mentett. Miután visszatért Magyarországra, bizalmi feladatokat kapott: Péter Gábornak, az Államvédelmi Hatóság vezetőjének titkársági munkatársa és a rádiólehallgatás irányítója lett.

Azonban minden a feje tetejére állt, amikor 1975-ben meghalt a férje. Ötvenévesen, özvegyként a magány elől a bárok világába menekült. Átsétált a lakásával szembeni szálloda bárjába, s már éppen távozott volna, amikor „egy magas, szemüveges, intelligens arcú, félkarú férfi jött felfelé a lépcsőn. Rám pillantott és minden teketória nélkül megszólított: – Jöjjön el velem. Százötven márkát kap, elég lesz?”

Akkoriban 150 márka, azaz nyolcezer forint egyhavi fizetésének felelt meg. Igent mondott. A félkarú férfi átkísérte egy másik szállodába, ahol a portán adott kétezer forintot, hogy elnézzék a törvénytelenséget, mármint, hogy prostituáltat visz fel a szobába. Kifelé menet a szálloda előtt a londiner elkért az asszonytól még 200 forintot, ennyi volt hallgatásának az ára.

Az alkalmak rendszeressé váltak, a nő törzshelye a Royal bárja lett, de megfordult az Átriumban, a Gellértben és a Béke Szállóban is. A rendőrök állítólag ismerték belügyes múltját, és emiatt nem vegzálták – magasabb kapcsolatokra és célokra gyanakodtak.

Jóllehet ekkor már csak saját kontóra dolgozott. „Senki nem tudta, hogy miért járok az éjszakába. Én tudtam. Mert lesüllyedtem vagy felemelkedtem – kinek hogy tetszik – odáig, hogy engem észrevegyenek. A négy- vagy ötcsillagos szállodákban, ahová jártam, a személyzet megtiszteltetésnek vette, hogy ott vagyok, a lányok pedig örültek, hogy van valaki, aki közéjük tartozik is meg nem is.”

Ezeken a helyeken sok mindenről szó esett, hisz csak művelt, nyelveket beszélő nők állhattak lesbe. Olyan volt ez, mint egy előkelő szalon. „Nekem elveim voltak: sem magyarral, sem ismerőssel, sem olyannal nem álltam szóba, akinek a családját ismertem. Hogy elvtársakkal összefutottam-e? Talán egyszer-kétszer. Furcsa, de akkor volt valami betyárbecsület Magyarországon.”

Úgy emlékezett, mindent megvehetett.

Csak szeretetet nem.

„Először csak társat indultam keresni az éjszakába, mert képtelen voltam egyedül élni, aztán ott ragadtam... A Rákosi-rokonság is árnyékot vetett ránk. Tele voltam kitüntetésekkel, de semmiféle megbecsülésem nem volt. Egyszerűen élve töröltek az élők sorából. Én pedig megpróbáltam a pénzt előteremteni a megélhetésünkhöz. Partizánból kurtizán lettem.”