Harcolni kell a sírig – Interjú a Kanadában élő pszichológussal, Feldmár Andrással

– Mitől fél a legjobban?

– Amikor terápiára jártam, a kérdésre, hogy mitől félek, azt válaszoltam: a halálos ágyamon, visszatekintve az életemre, gyávának tartom majd magam. A terapeutám meg visszakérdezett: mégis, mit nevezek bátorságnak? Azt mondtam, bátor ember az, aki nem fél. A terapeutám nevetett, és közölte, ő még nem találkozott olyan emberrel, aki nem félt.


– Hogyan szabadulhatunk meg a félelemtől?

– A félelemtől nem lehet megszabadulni. Ha valakit azzal biztatnék, ne féljen, rosszat tennék, hiszen ha hiteles embernek tart, elhiszi, hogy lehet nem félni. És ha ennek ellenére mégis fél, szégyenkezik emiatt. Ez pedig őrültség. Szerintem a legjobb, ha az ember azt csinálja, amit szeret, és nem engedi, hogy a félelem megállítsa ebben. Még ma is, ha kiállok egy nagyobb közönség elé, ha háromszáz ember néz rám, persze, hogy félek. De csak azért is ott maradok a színpadon. Megtanultam, nem kell szégyellni, hogy félek, és megtanultam azt is, hogyan használjam az adrenalint. Így ahelyett, hogy titkolnám, félek, inkább megmutatom a közönségnek a remegő kezem, elmondom, hogy a szorongástól úgy érzem, elfelejtettem mindent. Mindenki fél – a haláltól, sajátjától vagy szerettei elvesztésétől. Nem lehet félelem nélkül élni.


– De állandóan rettegni sem lehet!

– Persze, hogy nem. Az emberi lét lehetősége azonban, hogyha olyasvalamit csinálok, amit élvezek, akkor a figyelmem arra összpontosul, és nem a félelemre. Ha Bachot játszom a zongorán, nem arra figyelek, hogy bármikor meghalhatok, hanem hogy mennyire élvezem a zenét. Aki jól él, aki úgy rendezi be az életét, hogy sok mindennek örülni tudjon, az nem a félelemre figyel. Az élet rettenetesen veszélyes, a halál viszont biztonságos – utána már nem történhet semmi rossz. És minden, ami izgalmas, az veszélyes is. A kérdés csak az, hogyan reagálunk a félelemre. Én úgy döntöttem, mindig arra megyek, amitől a legjobban félek, mert az a legizgalmasabb.


– Harcolni vagy menekülni, mi a jobb megoldás?

– Selye János, a stressz fogalmának megalkotója szerint stresszes helyzetben az ember négy dolgot tehet. Hatékonyan harcol, hatékonyan menekül, megkér valakit, hogy hatékonyan védje meg, vagy beteg lesz. Nincs több opció. Ez nem pszichológia, ez biológia. Én úgy döntöttem, harcolok. Például, ha valaki bánt, megkérem, hogy ne tegye. Megkérem egyszer, kétszer, háromszor. Ha nem hallgat rám, ha továbbra is csinálja, nem vagyok hatékony, ezért elmenekülök. Ez hatékony. Kivéve akkor, ha menekülés után újra és újra visszatérek abba a kapcsolatba, ahonnan menekültem.


– Miért nem tudjuk lezárni ezeket a mérgező kapcsolatokat?

– Azt hiszem, ennek ahhoz van köze, hogy az ember az az állat, aki a leghosszabb ideig függ a szüleitől. Egy kiscsikó, ha megszületik, pár perc múlva már a saját lábán áll. Az ember – kis túlzással – 16-18 éves lesz, mire saját lábára áll. Gyerekkorban nincs alkalom a menekülésre, akkor sem, ha stressz esetén nem tudok hatékonyan harcolni. Ha olyan családban növünk fel, ahol bántottak – akár lelki, akár fizikai értelemben –, később, hiába sikerült elmenekülnünk, akkor is hasonló otthont kreálunk majd magunknak, mert azt hisszük, az a valóság. Úgy viselkedünk, mintha még picik lennénk. Háromévesen persze, hogy nem tudunk menekülni! Akkor van baj, ha 23 évesen sem menekülünk, mert azt képzeljük, ha elmegyünk, soha többé nem fog szeretni más. Mert nem tudjuk elképzelni, hogy szerethetőek vagyunk, ha folyamatosan bántottak minket. Inkább függő gyerekek maradunk.


– A gyereket a szülő mellett más is bánthatja. Hogyan nevelhetjük úgy, hogy mégse alakuljanak ki benne ilyen védekezési mechanizmusok?

– A legjobb, ha a szülő boldog. Az ember utánozza a másikat, ilyen a természete. Számomra mindig az volt a legfontosabb feladat, hogy boldognak lássanak a gyerekeim. Mert a kicsi nem hülye: ha látja, hogy a szülő, a felnőtt boldogtalan, miért akarna felnőni? De ha azt tapasztalja, hogy az anyja, az apja boldog, ha látja, hogy harcolnak a szabadságért, megtanulja, hogy szabad boldognak lenni, szabad szeretni, szabad harcolni. A mintákat megtanulni könnyű, de elengedni nehéz. Ha valaki rosszul tanít meg zongorázni, utána egy jó tanár is nehezen tanítja meg, hogyan kell helyesen játszani a hangszeren. De a jó hír, hogy a hipnózisból fel lehet ébredni, a mintákat le lehet vetkőzni.


– Hogyan?

– Például más nyelveket megtanulni, más kultúrákat megismerni. Nagyon felszabadító, amikor rájövünk, a világban többféle igazság létezik.


– Vágyainkat felismerni is nehéz: honnan tudhatjuk, vágyaink a sajátjaink, vagy csak a környezetünkét szeretnénk beteljesíteni?

– Ez hosszú folyamat. Kihámozni, mi az én vágyam, hogy az esetleg nem az, amire mások vágynak. Hogy nekem nem kell mások vágyait beteljesíteni. Ehhez beszélgetni kell, sokat, valaki olyannal, akinek nincsenek vágyai a vágyaimat illetően. Például egy jó terapeutával. Hiszen az az ember csak arra vágyik, hogy a páciens megjelenjen a megbeszélt időben és kifizesse az óradíjat. A terápiában az idő és a helyszín is vágymentes. Abban a csendben, amelyben a terapeuta nem vágyik semmire, meghallhatom a saját, halk vágyaimat. Amikor Torontóban éltem, 9-10 hónapig jártam pszichoanalitikushoz, hetente ötször, öt órát, később a mesteremhez, Ronald D. Lainghez, Angliában heti hét órát. Nekem ennyi elég volt. Nehéz a megismerés, hiszen a legelemibb vágyainkról sem tudjuk, sajátunk- e vagy a másiké. Vajon azért eszik a gyerek spenótot, mert ő akarja, vagy mert az anyja akarja, akinek örömet akar szerezni, meg akar felelni? Hiszen ha szeretjük a másikat, szeretnénk neki örömet szerezni, akár úgy is, hogy saját vágyainkat helyezzük háttérbe.


– Saját vágyainkkal azonban megkockáztatjuk a társadalomból való kiközösítést is, ha az nem egyezik az elfogadottal.

– Igen, van veszélye, ha valaki őszinte és nyitott. Ezeket az embereket a többiek egyik fele utálja, a másik fele szereti. A pácienseimet mindig arra biztatom, mutassák meg magukat, különben senki nem tudja őket azért szeretni, amilyenek valójában. Mert ha megjátszom magam, sohasem tudhatom, vajon engem szeretnek, vagy a szerepet, amit játszom. Hülyeség színházat játszani. Abba bele lehet dögleni. Szerintem a legtöbb ember, aki öngyilkos, beleragadt egy szerepbe, mert nem mert önmaga lenni, ez pedig felemészti.


– Szabadságharcosnak nevezi magát. Mit jelent önnek a szabadság?

– Azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok, és nem kell azt csinálnom, amit nem akarok. Ehhez viszont hatalom kell – nem hatalom mások felett, hanem hatalom, hogy másoknak ne legyen hatalma felettem. Véleményem szerint a hatalomnélküliség a boldogtalanság legfőbb oka. Nem pszichológiai probléma ez, hanem mikropolitikai és etikai. A szabadságért a sírig kell harcolni. Arra azonban nagyon kell vigyázni, hogy az én szabadságom ne zavarja mások szabadságát és fordítva.


– Ezek szerint a hatalomnélküliség depresszióhoz vezethet?

– Depresszió nem létezik, azt az 1960-as években az antidepresszánsok gyártói találták ki. Úgy beszélnek róla, mintha betegség lenne, pedig dehogy.


– Ha nem depressziónak, akkor minek nevezné ezt az állapotot?

– Reménytelenségnek. Ha egy marslakó azt kérdezné tőlem, mi ez az állapot, egy matematikai formulával vezetném le: elnyomás + vélemény kimondásának tiltása = depresszió. Vagyis nem betegség, hanem valóban hatalomnélküliség. 1956-ban, amikor elhagytam Magyarországot, mindenki depressziós volt. A népet elnyomták, igazat nem szabadott mondani, mert éjjel jött értünk a titkosrendőrség. Mindenki ivott, sírt a sörébe. Erre antidepresszánst adni őrültség. Harcolni kell az elnyomás ellen! Ha valaki rosszul érzi magát, azért van így, mert nem jó számára a környezete. Ha találok egy halat a magas fűben, nem antidepresszánst adok neki, nem terápiára küldöm, hanem rohanok vele vízhez, ahol újra boldog lesz. Manapság mindenki azt javasolja: dolgozz magadon és újra boldog leszel. Szerintem a környezeten kell dolgozni, olyat teremteni, amiben boldogok lehetünk. Dolgozhatunk magunkon akármennyit, ha rossz a környezet, amiben élünk. Dolgozhat magán akármennyit a jegesmedve is az állatkertben, soha nem lesz boldog.