HORVÁTH LÁSZLÓ 1954–2017

Forza Juve! – írtam utoljára a születésnapi köszöntődre. Az idei BL-döntőt, épp akkortájt, a Te kedvenc csapatod – a spanyol Real Madrid – és az én kedvenc csapatom – az olasz Juventus – játszotta, örökrangadónk volt ez a javából, a gyepen így osztottuk le egymás közt az egész Mediterráneumot.

Tudnád, milyen boldog voltam, amikor a Te tizenegyed könnyed, magabiztos eleganciával hengerelt a pályán – éppúgy, ahogy Te meccselted végig az életet! Ha ez kell a gyógyulásodhoz, vesszen Buffon és a trófea. És vártam, vártuk, hogy visszagyere, hogy újból a szobádban ülve, Merkelt, Trumpot és interjúalanyokat gyorsan sutba dobva cikizhessem a túlárazott, elkényeztetett zsenijeidet, mint tettem annyi BL-döntő után. De te nem jöttél vissza. Ez a meccs félbeszakadt. Nem árulás ez, rosszabb. Árvulás.

Nem emlékszem arra, miről beszélgettünk utoljára. Csak a hetet, a napot tudom. A szürke télvég színeit. Nem tudom, hogy szóba került-e a Batthyány tér környéke, sok anekdotánk közös helyszíne, ahol Te felnőttél, s amelynek nyomokban még ma is fellelhető patinájába én felnőttként csöppentem bele. Nem tudom, megkérdezted-e, hogy haladnak a műugrómedence építésével a Duna-parton. „Milyen jó helyen laksz, Marcsikám, a házadból nézheted majd a vébét!” – mondtad, és a város e kis ékszerdobozát méltatlanul átszelő hatsávos autópályára gondoltunk mindketten, tűnt idők békéjére, kimondatlanul is. Hogy érdeklődtél-e a Medve utcai iskola újabb viselt dolgairól – ahová az én gyermekem járt, s amely a Te gyerekkorodban igazi gengszterképző hírében állt, válogatott társaság, sok-sok intézetis gyerekkel. A csihi-puhi szelleme mostanra sem veszett ki teljesen. Vajon aznap is próbáltad elhitetni, megértetni velem, hogy ebből többet tanul a fiam, mint a matek ötösből, higgyem el, az az iskola az életre nevel. Vajon onnan hoztad azt a vehemens küzdőszellemet, amellyel – a pennát egykor letéve – felépítetted a magyar sajtó egyik legfontosabb fellegvárát, a kiadódat, s amelyet aztán az elmúlt hét évben egy vállon próbáltál átvinni a túlsó partra, velünk, pár száz embereddel a fedélzeten, öltönyös-nyakkendős gazemberek közt? Ha tényleg olyan jó az az iskola, akkor jó alapokat kap ott minden gyerek, aki túléli az ökölharcot. Nem emlékszem, beszéltünk-e akkor minderről. És ez fáj. Épp az utolsóra való nem emlékezés.

„Ebédeltetek ma rendesen, kislányok?” Sokszor nyitottál be a szerkesztőségbe ezzel a kérdéssel. A válasz, tudtuk, nem lehet más, mint az igenlés, ellenkező esetben leszaladtál nekünk egy kétfogásos menüért. Pedig – Wodehouse, egyik kedvenc íród szavait idézve – az életben a legélvezetesebb dolgok vagy erkölcstelenek, vagy illegálisak, vagy hizlalnak. Aztán odamentél valamelyikünk éppen feltöltött kekszesdobozához, csíptél egyet, és körbekínáltad a társaságot. Így csináltál az egyekből egészet.

Arra viszont pontosan emlékszem, amikor először találkoztunk. Egy nagy szatyor könyvet nyomtál a kezembe, ismeretlenül. Karácsony előtt, lent a hideg utcán, a régi munkahelyem előtt. Volt köztük lakberendezésről szóló és útialbum, útleírás. Ez utóbbi, az utazás lett a közös nevezőnk. Megvolt az a ritka képességed, hogy folytonosan megmutasd, kitartó, csöndes fokozatossággal föltárva a dolgok gazdagságát, a világ kimeríthetetlenségét. A Te egyik legkedvesebb országodban, Máltán ért távozásod híre. Tudtad – persze, hogy tudtad, mert Te mindent tudtál és ismertél, „Megjött az eszetek” szoktad volt mondani viccesen, ha egy-egy tárgyalás után visszatértél a szerkesztőségbe –, hogy a lagúna szó tavacskát jelent? Állóvíz a mindig mozgó, háborgó tenger közepén, védett öböl. Comino szigetén, a Blue Lagoon partjainál ért utol a hír, hogy elmentél. Atyaisten, ez maga a paradicsom – ez volt az utolsó gondolatom, amikor a telefonomért nyúltam, pár fotó kedvéért. A csomagmegőrző bódénál Bob Marley Redemption Songja szólt. Megállt az idő.

Az életben minden arány és mérték kérdése – sulykoltad a fejünkbe sok-sok éven keresztül. Figyelj, Laci, nem lett ez túlírva?


Markos Mária