Így mentünk mi nyugatra - Egy kis NDK-s életérzés...

Ki ne szeretne világot látni? Pláne, ha fiatal.

Így volt ezzel az a mintegy 40 ezer magyar, aki 1967 és 1983 között a NDK-ba ment dolgozni. Köszönhették ezt annak az államközi egyezménynek, amelyet ötven évvel ezelőtt kötött a Magyar Népköztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság. Hivatalosan a „szocialista üzemekben szakmai gyakorlatok szerzése céljából történő ideiglenes foglalkoztatás” volt a meghatározás, a valóság ennél sokkal prózaibb: kellett a munkaerő. A II. világháború után ugyanis a 17 milliós NDK-ból kétmillióan disszidáltak, a berlini fal felhúzása után pedig másfél millió németet küldtek a teljes határ őrizetére. Csehszlovákia és Lengyelország a világháborús szerepvállalása miatt (mert nem a németek oldalán álltak) nem jöhetett számításba, Románia túl messze volt, maradt Magyarország. Örömére azoknak a fiataloknak, akik a szülői szigor elől akartak minél messzebbre menni, vagy csak egy MZ motorra vágytak, esetleg az a Lada személygépkocsi volt vonzó, amelyet a hároméves önkéntes száműzetés után sorban állás nélkül megvehetett magának az, aki össze tudta spórolni a rávalót.

Az akkor alig 19 éves Pénzes Z. Ferenc újságban olvasta a Pest Megyei Tanács hirdetését: Drezdában, Lipcsében és Rostockban tárt karokkal várják a magyar fiatalokat. Világosítóként dolgozott a tévénél, nem volt vesztenivalója, ráadásul egy régi osztálytársa már beharangozta neki, milyen szépek az NDK-s lányok. Egy szál bőrönddel vágott neki a hosszú útnak 1969-ben, halászlé- és gulyásleveskockát vitt magával, minden eshetőségre felkészülve...

– Jeleztem, hogy bármelyik városba szívesen megyek, kivéve Rostockba. Mondanom sem kell, ott kötöttem ki. A hajógyár telefonműhelyében kaptam munkát, gyengeáramú szerelőként dolgoztam.

A munka nem volt megterhelő, leginkább a csótányoktól kellett megtisztítani a telefonokat – mondja nevetve a 67 éves férfi erdőkertesi házában. Azért a megérkezés nem volt zökkenőmentes! Odakint még nem készültek el a magyaroknak szánt házak, ezért egy gyerektáborban szállásolták el őket átmenetileg, amiből aztán fél év lett. – Akadt, aki nem bírta a klímát, inkább hazajött, de nálam ez szóba se került. Már itthon is zenéltem, odakint Sikátor néven pár haverommal zenekart alapítottunk, Mick Jaggert próbáltam utánozni. Megmondták, hogy a számok 25 százaléka lehet nyugati, a többi csak kelet-európai. Nem politizáltunk, de figyelmeztettek a helyiek, gondoljuk meg, miről beszélünk nyilvánosan. Az biztos, hogy minden külföldit megfigyeltek.

A munka mellett beiratkoztak nyelvtanfolyamra, és élvezték a laza életet. Idomultak az ottani világhoz.

– Egy hegesztő havi 600-700 márkát keresett, én csak 300-at. A márka akkor 3 forint körül volt, ebből megtakarítani nem nagyon lehetett. Zöldséget és gyümölcsöt ritkán tudtunk venni, ha friss áru érkezett az üzletbe, rögtön kígyózó sorok keletkeztek. Egy vevő egy kilónál többet nem vehetett, ezért bizony előfordult,
hogy többször álltunk sorba almáért vagy paprik ért.

A legtöbb komikus helyzet a nyelv nem tudásából fakadt. Szerencsém volt, mert fél év után megismerkedtem az akkor 17 esztendős Ilonával. Szerelem első látásra, 45 éve vagyunk házasok.

– Nem sokat tudtunk a magyarokról, balkáni népként képzeltük el őket – veszi át a szót Ilona tökéletes magyarsággal. – Borzalmas volt, ahogyan Feri öltözködött, a kockás nadrágját soha nem felejtem el. A szüleim egy év után fogadták el, hogy magyar férfit választottam, de azt talán soha, hogy ide is költöztünk.

Az asszony szerint Magyarország szabadabb ország volt akkoriban, mint az NDK, az emberek pedig kedvesebbek.

A kórházi ellátás színvonala viszont alacsonyabb itt, a hálapénzt a mai napig képtelen megérteni. Az akkori NDK-ban gyorsabban lehetett lakáshoz jutni, előfordult, hogy már 18 évesen.

– Vállalkozóként dolgozom a nyugdíj mellett, elégedettek vagyunk az életünkkel – összegez Ferenc, aki itthon elvégezte a műszaki egyetem munkavédelmi szakát, osztályvezetőként ment nyugdíjba. – Ilona révén a gyerekeink és az unokáink német állampolgárok lettek. Szívben és lélekben lehetnek magyarok, de az ember állampolgárként azt az országot választja, amely adott helyzetben jobban meg tudja védeni. Mi megadtuk az unokáinknak ezt a lehetőséget.

Ferenc mindemellett az NDK-s Magyarok Közhasznú Egyesületének az elnöke. A szervezet 2009-ben alakult, köszönhetően az akkor népszerű közösségi oldalnak, az iwiw-nek. Azóta többször összejönnek minden évben, egyszer országos találkozóra is, ahol 300-400-an nosztalgiáznak, jókat esznek-isznak, programokat szerveznek, és úgy ropják a parketten, mintha nem telt volna el 40-50 év. Több német településre szerveztek már emléktúrát, a kinti évek emlékére eddig húsz városban ültettek fát, és ha nincsenek is sokan, megkeresik azokat a volt munkatársakat, barátokat, akik Németországban maradtak. Egykor különlegesnek számító tárgyakkal és „kincsekkel” tértek haza, sokan még ma is őriznek belőle egy-egy példányt.

Bobák János vetette föl, ezeket össze kellene gyűjteni és létrehozni egy állandó kiállítást, hogy megmaradjanak az utókornak. Hiszen egy olyan ország lenyomatát hordozzák, amely ma már nem létezik.

– A jobb élet reményében mentem. Itthon 2800 forintot kerestem villanyszerelőként, ott 4000-5000 forintnak megfelelő márkát. Ezenkívül 120 márkát kaptunk különélés címén, mert távol voltunk a családunktól, és évente kétszer a cég fizette a repülőjegy árának a felét, hogy hazajöhessünk. Itthon lavórban mosakodtunk, ott összkomfort fogadott bennünket. Igaz, ahhoz, hogy színes tévét vegyen valaki, a párt hozzájárulása kellett, de ki foglalkozott azzal?! – mondja Bobák János, aki 1977-ben fogta a cókmókját, és meg sem állt Erfurtig. Akkoriban a seftelés is velejárója volt a kelet-európai létnek, János is hamar ráérzett az ízére. – A németek imádták az Amo szappant, a Bac dezodort és a kvarcórát.

Ezekkel lehetett a legjobban keresni. A Keleti pályaudvarnál vettünk több tucatot, darabját 700 forintért – és általában ugyanennyi márkáért adtuk el. Akkor már 4,85 forint volt egy márka, tehát minimum megnégyszereztük a pénzünket. A magyarok imádták a tigrisplédet, nem tudom, miért, talán, mert egyaránt megfelelt szőnyegnek, ágytakarónak és faliszőnyegnek is – és máris mutatja a magángyűjtemény eme értékes darabját. Azt nem tudjuk megfejteni, miért a tigris elnevezést kapta, hiszen nem csíkos, hanem leopárdmintás. Bobák János életébe is betört a szerelem: megismerkedett Edinával, házasság lett a kapcsolatukból.

– Engedélyek sokaságával járt volna, ha kint házasodunk össze, ezért két év után úgy döntöttünk, inkább hazajövünk. Edina esküvői ruháját még ott vettük. Több izgalmas tárgyat magunkkal hoztunk, amelyek helyet kaptak nálunk, a csepeli kis magángyűjteményünkben.

Végigpásztázzuk a több száz relikviát, mind egy fontos korról és az abban élők mindennapjairól árulkodik. NDK-s találmány a levehető ajtós turmixgép, aminek természetesen nincs ajtaja. Ott díszeleg egy sárga felfújható hajbúra, mellette egy elektromos manikűrkészlet, vízforraló, távirányítós autó, filmelőhívó felszerelés. DDR-es országjelzés, autórendszámok, ötmárkás zsebórák.

– Miután hazajöttünk, két héten belül el kellett helyezkednünk. Nehéz volt újra megszokni a lavórt, de soha nem bántuk meg, hogy visszatértünk – mondja Edina. – Négy gyerekünk született, ketten élnek Magyarországon. Az egyik lányunk Bécsben, a másik pedig Németországban. Azt mondják, ott nagyobb a nyugalom, kiszámíthatóbb az élet. Megértjük őket – mondja Edina, miközben leakasztja a fogasról a menyasszonyi ruháját, az is a kiállítás része lett.

– Fontos az egyesület léte, tagdíjakból, pályázatokból és adományokból tartjuk fönn. Ha összejövünk, mindig újabb és újabb történetek kerülnek elő. Eszünk szoljanka levest, merthogy imádtuk. Az egyik találkozóra egy barátunk 15 kiló bratwustot, sütni való kolbászt hozott, az is nagy kedvencnek számított – avat be Bobák János a találkozók kulisszatitkaiba.

Hogy mi lesz a gyűjteménnyel? Szeretné bővíteni és kiszélesíteni a kiállítás témáját, sok mindent összeszedni a Német Demokratikus Köztársaság 41 éves történelméről, és akkor talán majd egy komoly múzeum is igényt tart rá.