Szól a csárdában a nóta

Az egykori sóút mellett, a híres Kilenclyukú híd tövében épített, nemrég felújított műemlék épület híres cigányzenészeinek játéka Móricztól Krúdyn át számtalan nagy írónkat ihlette meg. Nagy volt hát a felháborodás a drasztikus döntés miatt, ami persze a zenészeknek fájt a leginkább. Főleg a prímás Burai Róbertnek, aki így fogalmazott: – Nem az a legszomorúbb, hogy most munka nélkül maradtam, hanem az, hogy kétszáz éves magyar hagyomány szűnik meg, amit a családom is három generáción keresztül ápolt.

A terv ellenzői a közösségi oldalakon tiltakozó akciót szerveztek, amihez pillanatok alatt több mint kétezren csatlakoztak. És nemcsak Debrecen vagy Nyíregyháza, Balmazújváros környékéről, de voltak, akik Budapestről, Győrből, a Balaton-partról, Ausztriából, Németországból írták: „Vissza a cigányzenét a Hortobágyra!” A tiltakozás meghozta a gyümölcsét, sutba dobták a gépi zene ötletét, s folytatódik a hagyomány. Esténként Burai Róbert hegedűje zokogja bele a pusztába, hogy „Debrecennek van egy vize, kinek Hortobágy a neve”.

Játszik persze mást is, talán nincs is olyan nóta, népdal, operett, amit a híres Burai família tagja ne ismerne.

– Én már a harmadik nemzedéket képviselem a családból a Hortobágyon – mondja a híres prímás. – Nagyapám 1932-ben szegődött a hortobágyi csárdába, s játszott ott harminc évig. Apám negyvennyolc esztendeig tette ezt, de én sem voltam még tízéves, amikor apám engedett a könyörgésemnek, s kivitt a csárdába. Akkor már cincogtam, hiszen zenei óvodába és iskolába jártam, meg otthon is a vonót nyűttük folyton. Afféle kisprímásként muzsikálgattam, a külföldi vendégek meg akartak enni… annyira szerettek. Az öregek elbeszéléséből azonban azt is tudom, hogy voltak nehéz évek is a cigányzenészek életében, amikor nagyon oda kellett figyelni arra, hogy mit is játsszon az ember. A nagyapámat például egyszer egy ávós azért vágta orrba, mert el merte játszani az egyik vendég kedvéért a székely himnuszt.

A székely himnusz meg a hozzá hasonló nemzeti dalok persze már rég nem tilosak, Róbertet is gyakran megkérik a vendégek, hogy játssza őket. De nemcsak a Hortobágyon, hanem például még Japánban is imádják a cigány muzsikusokat, a nótát, a magyar népdalt. Neki is volt alkalma megtapasztalni a keleti ember kedvességét. Egyszer betért a hortobágyi csárdába egy japán üzletember, s annyira megszerette a magyar muzsikát, hogy Robit a nagybátyjával együtt kivitette a saját éttermébe.

Hogy mi volt a legszokatlanabb?

Minden – nevet ma már az akkori nehézségeken. Először is nem volt szék, nem volt evőeszköz, és hát az ételek…

A legifjabb Burait felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára is, de fiatalság, bohóság, inkább elment – ahogy ő fogalmaz – pénzt keresni Németországba. Hazajőve pedig beállt egy debreceni, majd egy hajdúszoboszlói étterembe muzsikálni.

Majd pedig a Hortobágyra, igaz, ott már havonta csupán tízszer tartanak rájuk igényt. De azért nem unatkozik, rengeteg felkérést kap a társával, a cimbalmos Budai Antallal együtt különféle rendezvényekre. Hívják céges mulatságokra, névnapra, születésnapokra, s természetesen lakodalmakba, bár abból keveset vállal.

Havonta egyet, mert az nagyon kimerítő.

Délután négytől hajnali ötig-hatig figyelni a zenére, a vendégek viselkedésére – a legedzettebb szervezetet is próbára teszi. A muzsika nem, pláne, ha a vendég tudja is, hogy mit szeretne hallgatni. Bárkinek bármit szívesen eljátszik. Velem is megígérteti, hogy betérek hozzá hamarosan a csárdába, s elhúzatom vele a kedvenc nótámat: „Mikor mentem Galícia felé, még a fák is sírtak…”